3. Fejezet — Gyülekező árnyak

Ghostblade némán mendegélt tovább a lovával — pontosítva lovaival — ölében egy alvó, piciny lánykával. Sokadjára fogalmazódott meg benne az a sértett hangvételű gondolat, hogy nem egészen így tervezte a vonulásukat. Lényegtelen, mert ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni.

Engedte hogy előrebiccenjen a feje, és kemény álla a szegycsontjába ütközzön. Vagy valahova a környékére. Kár volt megemlítenie a múltat, most megint tele lett a feje emlékekkel. Létezik mód hogy valaha megszabaduljon tőlük?

/"Két, zörgő páncélt viselő ember verte fel az erdő vadjait, ahogyan nagy zajjal keresztültiportak mindenen, ami az útjukba került. Menekültek. Ghostblade egy fa lombjaiból figyelte az eseményeket, jó ideje követte ezt a párost. Nem véletlenül, egyikük maga volt a király, lobogó vörös palástban."/

Valamiért ez az emlék jutott eszébe. Pedig nagyon régen történt, el kéne már felejtenie. De ha mélyen magábanézett, tudta hogy valójában ezek sokat jelentenek számára. Az emlékeitől az, aki. Viszont ettől még nem kedvelte őket. Sok csalódás és szomorú belátás érte őt abban az időszakban.

/"— Őfelsége, az ellenség közel van. Gyorsan meneküljünk, kérjünk segítséget Haiqin királyától! Meg fog védeni minket!

A másik lassan megállt, hosszú kardját beledöfte a földbe, majd nehézkesen rátámaszkodott. Sebesült volt, páncélját vér lepte be. Fejét felemelte, erőlködve meredt a beszélőre."/

Ghostblade gúnyosan megforgatta a szemeit. Ha már elkezdődött, ki állíthatná meg? A háborúkat.

Merthogy ez is csak egy háború volt, a sok közül, amiket ő eddig megélt. A jelenlegi, amelyik az idegállapotát roncsolgatta nagy lelkesedéssel, az épp a Fekete-hegység körül foglalt helyet. Eredetileg nem volt több egy jellegtelenül átlagos fenyvesnél, később is csak stratégiai célokat szolgált. Időnként katonák özönlötték el, és gazdag faállományát pedig rönkökre vagdosták, amikből katapultokat építettek.

És nem is ezen a néven hívták, csak a háború megtörténte után. A népi hagyomány szerint ott még azóta sem rothadtak el a csatában elhunytak holttestei, hanem az idők végtelenségéig fognak üszkösödni a pusztában. Rontás szállta meg az egész hegységet, annyian haltak meg... így hát senki nem merészkedik a közelébe, akinek van egy kis esze. És rá is ragasztották a Fekete-hegység nevet, reménykedve hogy mindenkinek egyértelmű lesz a helyzet.

/"— Miről beszélsz, te ostoba?! — mély hangja dühösen és kimerülten csengett. — Már itt vég. Körülzártak minket.

— De ezen az erdőn át gyorsan eljuthatunk Haiqinba, segítséget kérünk a királytól és legyőzzük az ellenséget!"/

A Fekete-hegység Neraföld nyugati részén foglalt viszonylag nagy kiterjedésű helyet. Korábban is voltak látogatói, de az azóta legendássá vált háború még népszerűbbé tette. Bár az érdeklődők csak jókora távolságokról csodálhatták a pusztítás mindenféle maradványait. Már amelyikük szem előtt tartotta a saját testi épségét. Vagy hitt a babonának.

Ghostblade nem hitt benne. Egyrészt őmaga is ott volt az események forgatagában, szervesen részt vállalt benne. És nem minden úgy történt, ahogyan azt később mondták. Mindennek van oka, mindennek kell lennie oka — bizonygatta magában.

Ekkor magához tért egy pillanatra a mélázásból, a lány megmozdult előtte. Ébren van? Nem tartotta valószínűnek, de ha mégis így lenne, egészen nyugodtan visszaülhetne a másik lóra.

/"— Kui nem áll meg. Nem, amíg mészárlást nem rendez. Mégis ki állítja meg akkor? Minek a bosszú, ha nincs kinek üdvéért véghezvinni?! — kelt ki magából az uralkodó, leroskadt a kardja mellé, görcsösen szorongatva annak markolatát.

— Már ott vannak a völgyben! Nem fordulhatunk vissza! Meg tudjuk csinálni, Őfelsége, képesek vagyunk rá!"/

Ghostblade letekintett a lányra előtte. Nem is lány, felnőtt nő. Bár hozzá képest még valóban csak egy tudatlan gyermek.

Hirtelen gondolattól vezérelve lenézett a derekára. Valóban, ahogy emlékezett rá, meglehetősen sovány. Nem lenne jó ha útközben éhenhalna vagy ilyesmi, érdemes lesz ráerőltetnie az evést.

— Alszol? Kicsilány? — szólította meg.

Rengeteget hallott már korábban a Jéghercegnőről, várakozásaihoz képest egészen érdekes volt a találkozásuk. Sok mindenre számított, de még így is sikerült meglepődnie. A hercegnő naivnak, ügyetlennek és még tudatlannak is mutatkozott kissé.

Ugyanakkor figyelmét nem kerülték el a fülei sem. Hegyes, oldalra elálló kis fülecskék. Mint a tündéreknek a mesékben. És pontosan tudta hogy ez mit jelent, de azt még nem, hogy ez hogyan fogja befolyásolni a jövőt. Ha úgy ahogy jelenleg gondolja, akkor sok kényelmetlenség fogja várni az útján...

/"— Nera! — a király hirtelen az égre emelte tekintetét, torkát reszelős kiáltás hagyta el. — Hallasz engem, Nera?!

— Őfelsége... — a másik katona tétovázva lépett hátra egyet. Nem tudta mire készül."/

Ghostblade lehunyta a szemeit. Aztán újra kinyitotta őket. Ha már az emlékek nem hajlandóak elmenni, legalább az utat lássa közben. Nem volt kedve megismételni a leesős jelenetet, csak most duplaannyi szenvedéssel a végén.

Újra lenézett a nőre, látta az arcát is. Észrevett a szemei alatt egy-egy sötétszín, apró foltocskát. Nem gondolta volna hogy sérülés az eredete, talán születése óta ilyen az arca. Érdekes, még soha nem látott ilyesmit.

— Ezért vagy te ilyen különleges, igaz? — Ghostblade sorozatosan kezdte megbánni, hogy magában beszél. Vagy inkább magának. Mi értelme van? A nő úgysem hallja, mert alszik.

/"— Áldd meg a népem! Mindet, az összeset közülük! Mind az ötszázezret! Hallasz engem, Nera?! Ha ez az ár, hadd áldozzam fel magam önként, a népemért! Nera! — a király feltápászkodott, kardját kirántotta a földből. — Elbuktam Kui ellen, elveszítettem a dicsőségem. Többé nem érdemlem meg az uralkodói erényeket, bűnösségemért pedig kötelességem vezekelni."/

A férfi lassan kinyújtotta a kezét, és újra az ujjai közé fogott egy ezüst hajtincset. Bár az érintést úgysem érezte az igencsak egyéni, és alaposan fedett öltözéke miatt.

Ekkor értek ki a fák takarásából egy tisztásra. A kékes holdfény vakítóan tündökölt az égbolton, de ami jobban felkeltette a férfi figyelmét, az a hajtincsek csillogása volt. Ezüstösen ragyogtak a holdfényben.

Mélyet sóhajtott, lábával gyorsabb haladásra ösztökélte a lovát. Visszatérve a Fekete-hegységben történt tragédiákra... Több tíz- vagy akár százezer élet veszhetett oda. A borzasztó az volt ebben, hogy csak felük halt meg közvetlen ütközetekben. A számottevő maradék leginkább éhínségtől és fertőző betegségektől szenvedett ki. Ghostblade pedig magát okolta mindezért.

/"A férfi vetett egy utolsó, megfáradt pillantást az égre. Pontosítva, a sűrű lombokra. De nem is érdekelte, a lényeget szinte maga előtt látta. Az istennőjük, Nera, akinek a kegyeiért fohászkodott. Annyira sajnálta, hogy nem tudhatja meg a harc végét. Beleőrült a tudatba, legszívesebben a haját tépte volna. Ha az ellenség valóban a völgyben van már, akkor mindannyian elvesztek...Kui katonáit nem sajnálta. Az övéit pedig védelmezze az istenség segedelme... Ennyit tehetett. Vége.

Kardját felemelte, a penge hegyét kimért pontossággal helyezve a sisakja és a vértpáncélja közé. Mielőtt a másik csak megszólalhatott volna, már gyors mozdulattal átvágta a saját torkát.

— Az áldozatod... Nera... — bugyborékolta elfúlva. — ...gyáván... megfutamodik..."/

Ghostblade már a hínárillatú mocsáron gázolt át. Csak azért, hogy a Templomosokat és az összes őket kergető lelkes önkéntest elkerülje. Bár ha megvan a kellő motiváció, talán még egy szakadékba is utánuk ugornának... Úgy vélte, jelen esetben nagyon sok forog kockán.

Először is, ismerte Ostint, mondhatni elsőkézből. A Mennytorony igen pontosan számontartott lakói közé tartozott, már ha lehet így nevezni. Véreskezű Ostin, a Véres Angyal, Angyal Hóhér... csak hogy említse egypár nevét. Nem kegyességéről volt híres, hanem győzelemre vezette az övéit kétszáz évvel ezelőtt. Előtte emberek haltak meg, utána angyalok. Alig változott valami.

Viszont úgy sejtette, több áll a háttérben. Miért akarja elfogatni a Jéghercegnőt? A jelenlegi indokai koholt vádaknak tűntek, jelentős magyarázat nélkül. Nagyon sokan nyelték be szó nélkül amit mondott, Ghostblade meg is tudta érteni őket. Féltek tőle. Az átlagember mit kezdjen valakivel, aki a legendák szerint évszázadok óta él? Ráadásul az ő történeteikben Ostin hősként van ünnepelve, a Templomosaival együtt.

Ekkor ingerülten megingatta a fejét. Ha már a Véres Angyal, voltak ott páran mások is. A gyakran emlegetett Hat Legerősebb Harcos tagjai például szintén az ő oldalán álltak. Nos, némi kivétellel... De Katalies egészen biztosan, mert ő a Templomosok feje, és ezzel Ostin jobbkeze is.

De ha már Katalies, kénytelen volt számbavenni a többi lehetőséget is. Lehet hogy régen nem hallott róluk, de kénytelen felkészülni a találkozásra. A Jéghercegnőnek abban igaza volt, hogy Ostintól leginkább félni kéne, és nem borsot törni az orra alá, vagy piszok lenni a körme alatt. Egyszerűen ilyenre vetemedni botorság. Azzal az egy kivétellel, hogy jómagát tartotta elég megfontoltnak ahhoz, hogy meghozzon egy ilyen döntést.

A Hat Legerősebb Harcos mindegyik tagja kusza múlt elől menekül. Ki ki a sajátja elől, és egymásba botlanak. Lehetetlen megmondani hogy mi lesz a találkozás vége, vagy milyen sors rendeltetett számukra. De ezzel a mozzanattal, hogy szinte kinyílt a csend, Ostin megszólalt annyi ég után, vad események dübörögnek, biztosra vette hogy valaki számára nagyon rosszul fognak végződni.

— ... — mogorván nézett le a lovára, amint az folyamatosan lassulva nyújtogatta a nyakát egy közeli forrás felé. Azt hitte a kovácstanonc megitatta őket indulás előtt. Bár lényegtelen, előbb-utóbb úgyis szomjasak lennének.

Így hát kelletlen megint pihenőt indítványozott tíz percig. Az alvó nőt lehelyezte a selymes fűre a fák takarásában, ő maga pedig egy fának dőlt. Erről újra felrémlett neki az emlék folytatása...;

/"— NEEEM...! — a katona odafutott a holttesthez és térdrerogyott mellette, kezeivel próbálva elállítani a zubogó vért. — ŐFELSÉGE...!

Amíg ő sűrű imákba és bocsánatkérésekbe fogadkozott, magasan felette a lombokban valaki megmozdult. Ghostblade volt az. Fáradtan lehunyta a szemeit, eleget látott. Miközben hallgatta a felszűrődő hangos jajveszékelést, komoran gondolt arra hogy mit tegyen. Az áldozat valóban odaadta magát Nerának, és utolsó kérése az istennőhöz szólt. Segítséget kért, az életéért cserébe. Úgy ítélte hogy ez megfelelő ár.

— Legyen... — mormogta, és hátatfordítva az önkívületben síró katonának, elindult vissza a völgybe./

/Már távolról hallotta a vérfagyasztó harci üvöltéseket, akár a tenger moraja. Kui katonái harcőrült, bestiális ebek voltak. Rémisztő sebességgel közeledtek, mindent elpusztítottak és nem kegyelmeztek senkinek. A végeláthatatlanul hömpölygő sokaságot pedig maga a hadúr, Kui tartotta a szemmel, ám szenvtelen, maszkkal fedett arccal. Félnyugodt testtartása feszes volt, háta mögött kezeivel mereven markolta a kardja markoltatát. Az idáig meglehetősen egyoldalú harcot követte figyelemmel, amíg hallotta hogy szólítják, és valaki féltérdre ereszkedik mellette. Szavait csak elvétve értette, tekintve az üvöltő csatazajt.

— Szóval a király elmenekült?! El?! — kiáltott fel hangosan, miután felfogta a lényeget. — Örömömre szolgál, hogy egy kis szórakozást hagyott nekünk! Az ilyesmi ajándékot a szívemen viselem...

— Jó uram, kérem álljon meg, ez már mészárlás! — szólalt meg a térdelő katona reszelős hangon. — Már nem is ellenállnak!

Kui lassan fordult a férfi felé, vészjósló komolysággal biccentette oldalra a fejét. — Nem-e?

A másik ezúttal habozott a válasszal, erősen gondolkodott hogy mit mondjon. Amikor feltekintett a hadúrra, csak a sivár maszkjával találta szembe magát. Démoni maszk volt ez, méghozzá fagyfehér, és szurokfeketével festve a szemeinél, a szájrész pedig torz vigyorra volt húzva. A hadúr vörösen csillogó páncélja nem kerülte el a figyelmét, valamint a hosszú kardja sem. Azonban míg elméjével a bizonytalanság játszadozott, Kui kézlegyintésére ketten ragadták meg és vonszolták odébb.

— Én nem látom hol adnák fel, szívós egy had. — bámult a messzeségbe. — A parancsom az, hogy öljék meg az összeset és...

— Erősítés érkezett! Megjött az erősítés! — ordított fel a közelben egy futár, szavait pedig sokan azonnal visszahangozták. Ő azonban egyenesen a hadúr felé rohant, tisztes távolságban lassított és térdreborult.

— Miféle erősítés? Hányan vannak? — mennydörögte Kui, azonnal a seregét kezdte fürkészni. — Tán visszajött a száműzött királyuk?!

— Egy, egyetlen ember az! — nyögte ő, majd kifutott a vér az arcából amikor a hadúr szemmelláthatóan feldühödött.

— Hát kevesebb méltósága nem is lehetne. — jelentette ki és türelmetlenül kopogott a kardhüvelyén. — Öljétek meg.

Egyszerre négyen mozdultak mellőle, és hangosan kiabálva terelték a sereget. A síkság túlsó feléről érkezők sorait azonban kezdte valami szétzilálni. Kui látta, hogy inkább valaki. Egy ember.

Mozgása gyors, szemmel szinte követhetetlen volt, futtában aprította az ellenséget. Sötétszínű, véres rongyokba és kötésekbe volt csavarva, ezenkívül mindkét kezében pengét tartott.

— Hadúr! Mit tegyünk, egyre közeledik!

Kui egyre inkább elképedve nézte, ahogy ez az ember egymaga intézi el a katonáit. Miféle erő ez? Fémes ízt érzett a szájában, a bőre pedig furcsán bizsergett. Egyáltalán nem jó jel.

— Tízezer harcosom vár idelent! Lássuk, megbirkózol-e velük!

Amikor pedig mégis úgy tűnt, hogy egyetlen ellenfelük ennek ellenére is feltartózhatatlanul közeledik, akadálytalanul áthatolva fegyveresek egész sorain, Kui hangosan felbődült és kirántotta a kardját;

— El az utamból! Én magam megküzdök azzal az átkozottal! — már bele is vetette volna magát a harc sűrűjébe, de visszatartotta valami.

A korábbinál is nagyobb sötétség ereszkedett a csatatérre. Az eddig ütemesen felhangzó harci dobok lassulni kezdtek, és rémisztő némaságba dermedtek. Egészen addig, amíg hirtelen fel nem hangzott egy új ütem, és ebbe még a hadúr is beleborzongott.

TAM, TAM... TAM... TAM...

— Miféle borzasztó zenebona ez.! — nyöszörögték körülötte többen is, a fejüket markolászva. — Ez nem a mi harci dobunk!

Kui odatekintett, és egészen megdöbbent a látványtól. A földön heverő holttestek közül lassan felkapaszkodott egy katona, furcsán mozogva csoszogni kezdett, majd csatlakozott a pokoli lármához azzal, hogy egy letépett emberi fejjel ütött a dobra.

Legszívesebben felüvöltött volna hogy "ennek elment az esze", de kellő józansággal még rendelkezett ahhoz, hogy ennél valami sokkal rosszabbra gyanakodjon. A katona már nem is tűnt emberinek, sötét és gonosz aura lengte körbe.

— Hát mégsem imádkoztunk elég buzgón! Nera dühe lesújt ránk! Miért nem áldoztatok az istennőnek többet?! — rimánkodott egy csuhás alak, bizonyára pap.

— Elhallgass! — dörögte Kui. — Ez nem az istennő műve! Ez...

Nem tudta volna megmondani, hogy mi. Amivel tisztában volt, hogy ez annak az ellenségének a műve, akit az előbb még a közelben látott. A kötéseket viselő alak.

S mielőtt szólhatott volna, újabb szörnyűség vette kezdetét; a lehanyatlott katonák közül sokan újra feltápászkodtak, túlvilágot idéző rémisztő, lila szempárokkal. Élőholtak. Szellemek. Démonok. Legyenek bármik is, Kui alig hitte el hogy győzhetnek ellenük.

TAM, TAM TAM.

A borzasztó had, mely eddig talán csak a győzelem ízét ismerte, most meghátrálásra kényszerült. Az újonnan feltámadtak azonban gombamód szaporodni kezdtek, és megtámadták a még evilági társaikat. S közben úgy tűnt, dicsőítenek valakit.

Kui ekkor újra megpillantotta a kérdéses illetőt, aki épp egy ló hátára kapaszkodott fel — a hátas szintén az uralma alá kerülhetett, lilás fénnyel parázslottak a szemei.

— Emeld fel a fejed, és harcolj értem! — hangja mély és erős volt, villámként szelte át a levegőt. Vad vágtázásra ösztökélte lovát, éjfekete pengéjét pedig oldalra kitartotta.

Kui szinte sóbálvánnyá változott rémületében, a felismeréstől pedig földbegyökerezett a lába. Reszkető kezével valahogy lerángatta magáról a maszkot, és úgy meredt a távolban vágtázó idegenre.

— ...Ez Ghostblade...! Ghostblade!! A parancsom, hogy visszavonulunk, azonnal!"/

-

-

-

Amikorra ezen sokszor említett illető végre magához tért, még az égen világító fényes csillagok is elmozdultak kissé. És a Hold. Morgolódva ellökte magát a fától, és odasétált a nőhöz, de észrevette hogy ébredezik. Vagy már jó ideje felkelt.

— Indulunk. — motyogta az orra alatt, és elkezdte eloldozni a lovak köteleit. — Reggelre a nyomornegyedekhez érünk.

— ...nyomornegyedek? — ismételte Yan. — Én azthittem hogy ezek csak...

— Mindenhol vannak. — hangsúlyozta ki a férfi, és intett hogy üljön a saját lovára. Amikor a másik némi tétovázás után feléje nyújtotta az odaadott köpenyét, hümmögve elfogadta.

— Köszönöm. — mondta Yan halkan.

— Nem tesz semmit.

— — —

Mars időközben valahogy visszabóbiskolt a kovácsműhelybe, sőt, annak már bő egy napja. Azóta sem tudta nagyrészt hova tenni a történteket. Elrabolták a hercegnőt —ismételgette magában, mintha még most sem hinné el. A város teljesen felbolydult, olyan káosz lett úrrá az utcákon, de még a lakóházakban is, amit még sosem tapasztalt. A király mindig figyelő szemei pedig valahogy eltűntek, mintha ritkábban járőröztek volna.

Az éjszakája nagyrészt unalmasan telt, a nemrég szerzett aranyrúdjában gyönyörködött. Milyen fényes — úgy bánt vele, mint egy újszülöttel. Majd pimaszul betette egy fadobozba, és eltorlaszolta a tetejét könyvekkel. Nem igazán tudta, miért nem mutatja meg Greynek. Talán már nem bízott benne annyira. Olyan sok éve tölti itt a napjait, de mégsincs semmi változás. Ugyan mi baja lehetne, ha elkezd gyűjteni egy kis aprót magának...

Ó, ha tudta volna.

Másnap korább kelt, de Grey már nem volt itt. Vállatvont, a mestere gyakran ment el szó nélkül, és ugyanezzel a modorral érkezett is vissza. Amikor viszont kopogást hallott, épp emiatt nem figyelt oda. A vén majom keresi a kulcsait — bosszankodott. — Vagy a gyógyszereit. Mert Grey legalább annyira volt idős, hogy rászolgáljon ezekre a kis bogyókra.

— Van bent valaki?

Az erős, férfias hangra azonban felnyikkant. Ez nem Grey.

Abbahagyta amit eddig csinált, óvatosan odasomfordált a titkos reteszhez, és kitekintett rajta. Még régebben, amikor javították a tetőt és a falakat, szándékosan ejtett egy hibát. Akár egy lőrés, kényelmesen rálátott a bejárat előtt csoportosuló emberekre. Többen voltak, páncélt viseltek.

— Ó, fene... — motyogta halkan. — Ezek katonák.

— Van bent valaki?! A királyi őrség van itt! — ismételte meg hangosabban a legelső tagjuk, akinek tekintélyesen hosszú, fekete köpenye is volt.

— Ha nincs bent senki, akkor keressünk máshol nyomokat. — vetette fel valaki, de leintették;

— Megbízható forrásból tudom, hogy itt kezdődött minden, ennél a kovácsboltnál.

Marsnak nem tetszett, hogy milyen irányba halad a beszélgetés. Kezdett kissé ideges lenni, jelenleg egyedül tartózkodott itt. Nem mintha Greyyel sokra menne, de...

Hirtelen megköszörülte a torkát, amire akaratlanul is felhívta a figyelmet.

— E-erm...mit keresnek az urak..? — Maradtál volna csendben, lüke...

— Egy gyerek? — lepődtek meg a vékonyka hang miatt.

A vezetőjük egyenesen az ajtó elé állt ekkor, és úgy meredt a fában lévő repedésekre, mintha átlátna rajtuk.

— Nem számít, ha gyerek. Gyere ki, beszédünk van veled.

Mars némán szitkozódva ütögette a fejét. Hát normális ő? Hát elment a maradék sütnivalója is? Bár most már mindegy, a legjobb ha csinálja amit mondanak.

Csigalassúsággal araszolt az ajtóig, amit előbb résnyire, majd később kicsit szélesebbre tárt. Valóban, a köpenyes férfi előtte állt, de ő csak a derekáig ért fel. Milyen magas — gondolta.

— Azt mondják, tegnap itt láttak egy furcsa kinézetű embert, és... egy gyereket? — ráncolta a homlokát a másik. Hullámos, enyhén göndörödő sötét haja volt, szürkés szemei, és szigorú tekintete. És nem sokkal lehetett idősebb mint Mars, nagyon fiatalnak tűnt.

A fiú ennek ellenére bizalmatlanul pislogott rá. Igazából nem volt ő olyan buta, sőt, tudta mi lesz ennek a vége. Valószínűleg felismerték. De miért van szó a másik férfiről?

— Miért vannak itt Őméltósága katonái? — igyekezett a legtiszteletteljesebben megfogalmazni a kérdését.

— Kérdésre kérdéssel válaszolsz, fiú? — a sötéthajú kihúzta magát. — Hát legyen, mert úgy hírlik hogy ez az ember, aki tegnap még a kovácsboltnál tartózkodott, elrabolta a Jéghercegnőt.

Mars úgy érezte hogy valami fejbecsapta, és attól szédült meg ilyen hirtelen. Az a férfi, a furcsa kötéseivel, meg a hosszú kardjával a hátán... és ő vezette oda a palotához. Hát ezért ha elevenen elégetik, tán még az is kevés.

Hirtelen sok dolog is átfutott a fején, de egyet biztosra tudott: nem szeretett hazudni. Az eddigi nem túl sok évét is próbálta úgy-ahogy igazságosan egyengetni, nyilván nem lehetett tökéletes. A lelkiismeretfurdalás nagyon rossz érzés.

— É-én voltam az a gyerek. De nem tudom ki az az ember. — kezdett malmozni az ujjaival.

Azonban megragadták és kiráncigálták a műhely ajtajából.

— Hé! Miért...? — próbált kiszabadulni a szorításból, de esélye sem volt.

— Szóval... — mormogta a férfi villogó szemekkel. — Elárulom neked, fiú, az én nevem Kain. Személyes testőre vagyok Őfelségének, és a Jéghercegnőnek is. De csalódást és száműzetést hoztam a fejemre, mert figyelmetlen voltam. Magamat okoltam mindezért. De ha te... és az a másik... mondd, miért tettétek ezt?

Marsnak kiszáradt a szája, hirtelenjében nem tudott válaszolni. Ezüst Kain? Ő lenne az? Az erő lassan elfogyott a lábaiból. A másik azonban folytatta;

— Pénz? Hatalom? Föld? Milyen árat ajánlottak ezért? Szenvedést okoztatok!

— Én nem tudtam semmit! — fakadt ki Mars, végre megtalálta a hangját. — Én csak elvezettem őt a palotához. De nem is voltak ott az őrök! Én sose akartam hogy elrabolják a Hercegnőt! Csak egy egyszerű kovácstanonc vagyok!

— Még ha így is van, velünk jössz. Megkeressük veled a társadat, és őt is kifaggatjuk. Tudod merre mentek? — Kain intett a társainak, akik kivont karddal elindultak befelé, hogy átkutassák a helyet. Közben figyelmesen nézte a gyerek arcát.

— Én tényleg csak... — Mars szomorúan nézte őket, majd eszébejutott valami.

"— Merre mész tovább? — kérdezte.

— El Haiqinból. Háború lesz. "

Szóval erre gondolt, hogy ez fog történni. De azt tudta hogy a szerencsétlen, ártatlan segítőjét is meghurcolják majd?

— E-elmennek Haiqinból. — dadogta. — Háború lesz.

Kain ismét a homlokát ráncolta, de nem mondott semmit. Azon gondolkodott, hogy milyen irányban hagyhatták el az országot. Alaposan körbe kell kérdeznie sokakat, hátha látták őket vonulni...

— Rendben. Beszélj arról az emberről, hogy nézett ki, miket mondott? — közben lassan terelni kezdte a gyereket maga előtt, hogy elinduljanak valamerre, és hogy távolabb vigye a műhelytől.

— Magas volt, be volt kötözve mindenhol, két kardja is volt. — számolgatta Mars. — Szerintem férfi, nagyon mély volt a hangja.

— Milyen idős? — kérdezte Kain.

— Idősebb mint te.

Az Ezüst Lovag megjegyezte a hallottakat, továbbhaladtak a fiúval. Számára úgy tűnt, a gyerek valóban ártatlan, hacsak nem mesterien rejti el a szándékait. De hozzájárult ahhoz, hogy a dolgok most úgy történjenek ahogy.

Mindenesetre neki a dolga hogy visszavigye Yant a palotába, és hogy az elrablója megfizessen. Átkozottul dühös volt rá, de mérgét nem mutatta ki.

Miközben ők már elsétáltak, a kovácsbolt eredeti tulajdonosa is megérkezett. Grey döbbenten bámulta a katonákat, akik lassacskán őt is észrevették.

— Miért vannak itt? Hol van Mars?

— A kölyök? — egyikük felnevetett. — Cinkosság gyanújával elvezettük, egy jó ideig nem látja viszont.

Grey elképedve simogatta meg a szakállát, nem, tényleg nem álmodik. Az álmaiban mindig szakáll nélkül volt. Lényegtelen.

— De... de hova viszik? — aggódó hangja felkeltette az őrök figyelmét.

— Kije vagy te neki?

— Mondhatni a gyámja, gondviselő — javította ki magát. — Kérem, higyjék el, ő sose keveredne ilyesmibe!

— Ne üsse bele az orrát. — tántorították el durván. — Majd azt mi meglátjuk.

Grey elhúzódott és lassan hátrabicegett. A fiú mindig is szorgalmas tanítványa volt, tette a dolgát és hűséges maradt hozzá. Ugyanis vénségére sokan lemondtak róla, vagy otthagyták. De Mars máshogy láthatta, és folytonos életvidámsága és apró örömei mindig jobb kedvre derítették Greyt.

Valahol tudta hogy a fiú időnként gúnyolódik vele, vagy szemtelenül piszmog a szeme előtt, de igazán jóravaló fiatal volt. Biztos hogy nem tenne olyasmit, amit most minden erővel próbálnak rábizonyítani.

Amíg a kovácsboltot lefoglalták ezek az úriemberek, Grey nyűglődve visszavonult korábbi szállására. Régi volt, kopott és dohos, de nincs hova mennie. Leporolta a ruháját, majd kihúzott egy rozoga kisszéket a sarokból, leült, és várakozott.