2. Fejezet — Fagy

— Ó nem, ez nem történhet meg! — ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások kísérték Kain reakcióit. Értetlenkedve bámult a falakon túl az égre, azután le a kezében tartott madárra. Most akkor hogy is van ez?

Konkrétan másfél percre ment csak el. Másfél perc ha nem kevesebb, de a hercegnő, kinek őrzése elsőszámú feladat lett volna, valahogy elszökött. A jelek legalábbis erre utaltak.

— Yan hercegnő! — kiáltott hangosan, hátha csak elbóklászott. Hosszan kivárt, de nem hallotta a nő hangját válaszolni. Csak a szél zúgott veszedelmesen.

A madarat lassan lehelyezte a várfal szélére, figyelve ahogyan szárnyrakap. A hercegnő kérte hogy idehozza, de úgy tűnik feleslegesen. Vagy csak ezt akarta elterelésnek szánni.

Nem értette, miért ment el? Hiszen képesek lennének megvédeni őt, az életét is feláldozná érte. Vagy a hercegnő mégsem hitt bennük? Kétely, mindenhol csak kételyek.

— Ezüst Lovag!

Kain megfordult, hűvösen meredve a hang tulajdonosára. Egy páncélos katona volt, az övéik közül. Futva érkezett, és miután valahogy lefékezett előtte, késedelmesen tisztelegni kezdett:

— Mi történt? — kérdezte tőle.

— Őfelsége a jelenlétedet óhajtja, a Jéghercegnővel együtt. Azt parancsolta hogy együtt térjetek vissza hozzá.

Kainnak hirtelen nagyon rossz érzése lett, mintha jeges vízzel locsolták volna tarkón. Az események hirtelensége miatt még bele sem gondolt, mit mond majd a király, ha kiderül hogy elvesztette a hercegnőt. Összeszorította az ajkait, elfordult.

— Térj vissza egyedül, nemsokára követlek.

— Őfelsége... nem lenne túl boldog a hírektől. — húzta el a száját a férfi, majd félrehúzva a sisakrostélyát nézelődni kezdett. — Itt van a Jéghercegnő?

— Azt mondtam indulj! — fortyant fel Kain, és hessegető mozdulatokkal lassan mozdulásra bírta a másikat. Gyorsan ki kellett gondolnia valamit, amivel megússza hogy csőstül jöjjön a baj a fejükre.

Amíg a katona morogva az orra alatt visszasomfordált a palotába, Kain az eget kezdte bámulni. Baljóslatúan szürke, szinte már fekete felhők úsztak el felette.

Ezután tekintetét lejjebb vezette, vizslatni kezdte a házakat és miegymást, vajon merre mehetett a hercegnő? Mindenképpen meg kell találnia.

Futva lerohant a falak melletti csigalépcsőn, az utolsó pár fokot ugrással tette meg. Miközben végigsietett az utcákban, alig vélt felfedezni polgárokat. Bár a csata helyszíne továbbra is a királyi birtok elejében volt, már itt kiüresedett az egész negyed.

— Yan hercegnő! — lihegve megtorpant, és felkiáltott. Aztán mégegyszer. Egyikre sem érkezett válasz.

A távolból viszont erősödött a mélyhangú morajlás. Mintha nevetett volna rajta.

Kain megdermedt, sötétszín szemei hosszan figyelték a horizontot. Néma másodpercek után látni vélt három futó alakot, akik teljes irammal rohantak elfele. Egyszerű katonáknak tűntek a fegyverzetük alapján, és úgy tűnt, menekülnek valami elől.

Kain lassan a kardja markolatára csúsztatta a kezét, de végül elengedte. Túl távol van, hogy képes legyen közbeavatkozni. Ráadásul az a három nem is tűnt ismerősnek, de talán csak azért, mert leginkább homályos foltokat látott belőlük. Valamiért nagyon rossz lett a látóviszony.

Szitkozódva megfordult, visszafele kezdett menetelni a palota felé. Belegondolva, lehet hogy Yan még mindig a falakon van, csak elbújt. Reménykedett hogy erről van szó, és nem hagyta hátra Haiqint.

Felsietett a lépcsőkön, szinte tajtékozva vágtatott végig a bástyák mellett. Hol van Yan?

— Ezüst Lovag!! — a távolból ismerős kiáltás harsant, az előbbi katona sietett felé újra. Lihegve érkezett meg, fáradtan tisztelgett.

— Őfelsége nagyon szeretné már maga mellett tudni a Jéghercegnőt. A pokolba is, nem túl rózsás a helyzet...

Kain megszívta a fogát, utolsó mentsváraként újra körbenézett. Hátha megpillantja a hercegnő fehér ruháját, a szélben lobogó ezüst haját... mint egy reménysugár, ekkor megcsillant valami a távolban.

— Yan hercegnő! — minden erejével abba az irányba rohant, szinte repült. Csak találja meg, és esküszik hogy soha többé egy másodpercre nem engedi el egyedül...

— Yan hercegn... — azonban csúnyán rászedték most is. Kain döbbenten meredt a várfalra, a hatalmas kövekből kifaragott emelvények egyikén egy díszes, fehér ruha hevert. Kicsivel mellette egy apró, arannyal bevont korona. S mint visszaemlékezett, ugyanezeket viselte a hercegnő is.

— Mi történt? Ezüst Lovag? — a magárahagyott katona sértetten ordibált utána.

Kain lehangoltan fordult feléje, sötét pillantást vetett rá. Kezét ökölbeszorította, noha nem kifejezetten ezt a szerencsétlent akarta elpáholni.

Most már biztos volt abban, hogy Yan nincs a palotában. Sem a környéken. Ami a legrosszabb, saját akaratából dönthetett úgy, hogy idejekorán kirepül a fészkéből.

Odalépett, és óvatosan kezébefogta a ruhát. Fodros és csipkés volt, leheletfinom anyagból szőtték, valóban egy hercegnőhöz illett. Tökéletes állapotban volt, eltekintve az egészen enyhe kosztól.

A koronára nézett, és a közelben heverő topánkákra. Ezeket viselhette a Jéghercegnő, olyan tíz perccel ezelőtt. És mind sértetlenek voltak, semmi vérnyom vagy szakadás.

Kain sóhajtott, legalább ez indokot adott arra hogy a nő épségben van. Bár ha ruhát cserélt, ami elég valószínű, akkor igazából már mindegy hogy itt tiszta-e a helyszín.

— Ezek... mi a fene. A hercegnő ruhái?

— Jól látod. — morogta Kain, miközben savanyúan nézett a katonára. Vele is csak eggyel többen vannak.

— Akkor most meztelen? — értetlenkedett a férfi tovább, de az Ezüst Lovag intésére inkább úgy döntött, hogy csupán merő elővigyázatosságból befogja a száját.

— Fogd őket. Indulunk Őfelségéhez.

A másik elhúzta a száját, de nem mondott semmit, csak tette amit kértek. Kain fújtatva menetelt végig a várfalon, be a vaskapun, le a lépcsőkön... gondolatai hihetetlen sebességgel keringtek a fejében, mit kéne mondania majd? Szégyent és dühöt érzett, amiért ilyen figyelmetlen volt.

Sajnos nagyon gyorsan megérkeztek a trónteremhez, és még mindig nem volt semmilyen ötlete. Némán sóhajtva belépett, de azt tapasztalta, hogy némi ácsorgó személyzeten kívül nincs itt senki.

— Hol van Őfelsége?

— E-egy emelettel feljebb... ö-összehívta az őrséget... — a válaszoló szolga derékból hajolt meg, és csak utána jutott eszébe felelni. Miután eldadogta a mondanivalóját, félve nézett fel, de Kain már ott sem volt. Nem volt türelme időt pazarolni.

Kettesével vette a fokokat, sötétszínű köpenye csak úgy lobogott utána. Nemsokára felértek, egy hatalmas teremhez jutottak. A katona dohogva követte.

— Kain... te vagy az? — az öreg király hangja volt az, amire megtorpant. A katona dohogva beleütközött.

— Őfelsége... — Kain letérdelt, a vörös szőnyeg sarkát bámulta. Valaki jól megtaposta. Megrázta a fejét, egyáltalán nem ezzel kéne foglalkoznia.

— Ha te itt vagy, nagy gond nem lehet. — mormolta az uralkodó, miközben lassan lépdelve közeledett, palástja szinte egybeolvadt a szőnyeggel. — Veled van Yan, igaz?

— Felség, nincsen. Attól tartok, elveszítettem őt. — az Ezüst Lovag nehezen tudta megállni, hogy ne kezdje a cipője orrát bámulni. Biztosan sokkal könnyebb lett volna, mint a másik szemeibe nézve kinyögni az igazságot. De nem viselkedhetett hitványan, sziklaszilárdan tartotta magát lovagi eszméihez.

— Hogy érted azt, hogy elveszítetted? — Haiqin királyának hangján érződött a frusztráltság és a düh.

Kain nyelt egyet, gyors mozdulattal kisöpörte a haját a szeméből. Nem szerette ha kicsit is belelóg az arcába. És most egyébként is nagyon zavart volt.

— Felség, én...

A katona időközben lopva lehelyezte a ruhákat egy asztalra, és kisurrant a teremből. Kain dühösen nézett utána. Hálátlan.

— KAIN, HOGY VESZÍTHETTED EL? — az említett enyhén összerándult, amikor a király idegességében földhözvágta az eddig kezében tartott poharát. Természetesen darabokra tört, a tartalma pedig szanaszét folyt, még a szőnyegre is jutott.

— Azonnal indulj, keresd meg és hozd vissza! Ne is lássalak addig! Menj! — Haiqin uralkodója tajtékzott, ujjai görcsösen tépkedték a levegőt. Kain pedig meghajolt, lomhán kisétált és lecsoszogott a lépcsőkön. Meg kell találnia a Jéghercegnőt.

Mintha kihagyott volna egy keveset az emlékezete, de a következő pillanatban már az udvaron állt. Körbefordult, egy páncélos katona állt mellette.

— Te segítesz nekem. — jelentette ki tárgyilagosan, nem is nagyon érdekelte hogy egyébként mi célból van itt.

— Aye, ahogy parancsol. — a katona tisztelgett.

— Látta valaki a Jéghercegnőt? — Kain elfogadta a másik által felkínált lovat, amit eddig az oldalán vezetett. Miközben felült a hátasra, azon gondolkodott hogy hol fogja kezdeni a keresést.

— Állítólag egy furcsa embert láttak a kovács boltja mellett. Emellett... — a katona megfordult, és a távolba meredt egy ideig: — ...elfogtunk három zsoldost az ellenségtől, akik szintén azt mondták hogy látták vele a Jéghercegnőt.

Kain mély levegőt vett;

— Akkor kezdjük a kovácsboltnál a keresést. Kövess.

— Aye!

— — —

Haiqin meseszép hercegnője eközben már messze járt. Mondhatni kényszerítve, de csatlakozott a furcsa öltözékű idegenhez, és most együtt haladtak lóháton. Valamerre.

Yan nem ellenkezett, némán és engedelmesen követte őt. Magában már átgondolta a helyzetét, és minden tettének következményét. Újdonsült elrablója szerint ugyanis a legjobb lenne, ha most elrejtőzne egy ideig az acsarkodó tömeg elől. Ezt még megértette, de fogalma sem volt hogy ki ő, vagy mi a célja.

Igazság szerint nem sokat kérdezősködött. Miután az idegen kedvesnek nem igen mondható stílusban hozzávágott pár további keresetlen szót, — hasonló témában mint az a fennhéjázó "elrabollak", ami óta folyamatosan görcsberándul a gyomra — elvezette őt két felszerelt lóhoz, és azóta együtt poroszkálnak.

A királyi negyedet már rég elhagyták, most valamilyen erdős-mocsaras területen bóklásztak, ami Yan számára ismeretlen volt. Szívesen kérdezett volna, de nem volt biztos abban hogy felhőtlenül örülne-e ennek a másik, ráadásul egy idő után maga is rájött. Valószínűleg kerülőút.

Amióta elindultak, csak egyszer álltak meg, és akkor is miatta. Éhes volt. Az idegennél viszont volt élelem, és meglepően odafigyelve gondoskodott is róla. Yan ekkor kezdte kicsit kedvesebbnek találni, de még mindig elővigyázatos volt. Azt világosan látta hogy nem átlagos ember, hiszen lenyűgöző erejéről már korábban tanúbizonyságot tett.

Ha Yan őszinte akart lenni magával, egyszerre találta érdekesnek, mégis kínkeservesnek a helyzetét. Egyfelől minden idegszála visítva tiltakozott, hogy elhagyja az eddig biztonságot nyújtó várat és a királyságot, emellett akaratlanul is aggódott a jövő miatt.

Mi lesz vele? Mi lesz az emberekkel? Borzasztó bizonytalanság emésztette belülről. Még világosan emlékezett a férfi szavaira korábbról, ahogyan a háborút emlegette. Mintha elkerülhetetlen lenne hogy bekövetkezzen.

Másrészről viszont kapott egy új lehetőséget, egy új esélyt a sorstól. Eddig sziklaszilárdan úgy gondolta, hogy ő bizony Ostin által lesz kivégezve egy bizonyos ponton túl, főleg miután közismert lett a létezése. Ennek ellenére sosem tört ki hisztérikus sírásban vagy tajtékzó őrjöngésben. Csak szép csendben elfogadta, hogy ennek így kell lennie.

Húsz hosszú év... Yan néma jelenésként tűnt fel a palotában, majd lassan az idő teltével felcseperedett. Egyesek szerint igazi szépséggé érett, egy gyönyörű nővé. Véleményük egészen odáig kitartott, amíg meg nem pillantották a füleit. Onnantól fogva valahogy véglegesen meggyűlölték, és átkozva emlegették fel mások előtt. Egyszerre csodálták és félték.

Yan így nagyon korán megtanulta, hogy érdemesebb csendben maradnia. Békés és szelíd természete szerencsére sokat segített eltűrnie a megannyi szitkot és bántalmazást, de mélyen belül igenis fájt neki. Rendkívül bántották a szavak. És bár a király, vagy Kain jelenlétében a többség igyekezett fegyelmezni magát, de minduntalan kibukott a beszédükből a rosszindulat.

Azonban most a megmentője képében felnyíltak a szemei, legalábbis jobban átlátta az eseményeket.

— Éjszaka hideg lesz. Vedd el a köpenyem, ha fázol. — szólalt meg hirtelen a férfi rekedt hangon.

Yan pislogott. Ó, hogy fázni?

— Sosem éreztem a hideget... azt mondják hogy jégben találtak rám.

— Igazak a szóbeszédek, eh?

Yan elfordította a fejét egy pillanatra. Pletykák. Ha hallott róluk, akkor ez a beszélgetés már az elejétől fogva elveszett. Miért is akarna bárki olyasvalakivel társalogni, mint ő maga?

— Nemtudom mikről hallottál... de igazak. Szörnyszülött vagyok. — hajtotta le a fejét.

A férfi hosszan nézte a szeme sarkából. Végül gúnyosan felhorkantott;

— Sokan aggódnak a túlélésükért, hogy jut-e elég élelem hozzájuk, és megérik-e a holnapot. De még jobb, vannak olyan emberek akik egyszerűen pletykák miatt aggódnak. Nevetséges.

Yan érzett megmozdulni valamit a mellkasában, olyasvalami, ami ellenállásra sarkalta volna. Vágjon vissza, kezdjen szócsatába vele, és védje meg az igazát. De nem tette. Már rég belefáradt az egészbe.

Egyszerűen csak ki akarta fejezni, hogy ő békére vágyik. Ezért is hitette el magával, hogy a lehető legjobb döntés elmenni azokkal a katonákkal Ostinhoz.

— Nem érthetem meg az éhezést. — Yan keze összeszorult a kantár körül. Talán kicsit erősebben is fogta a kelleténél.

— Na és? Ez talán kifogás? — mormogta a másik.

— Ők sem érthetitek az én helyzetemet. Aggódni a pletykák miatt... nekik nem kell. Nincs szükségük rá.

Ezután jó ideig csendben haladtak. Néma ügetéssel, feszültséggel a levegőben. Az égbolt rózsaszínesre sötétedett, vörös és narancs árnyalatú felhők úsztak el felettük. De mindezzel együtt a fény sem világított már sokat, Yan a növényzetet és az utat egyre kevésbé látta.

Hirtelen elemi erővel tört rá az álmosság, nagyon régóta nem pihent. Az elmúlt órák eseményei pedig megterhelőek voltak még külön-külön egyesével is, nemhogy mind egyszerre. Miközben arra figyelt hogy ne zuhanjon le a lóról, laposakat pislogott a férfi irányába. Vajon hova viszi? Talán ideje lenne megkérdezni.

— Hova megyünk?

— El Haiqinból. Addig kergethet téged Ostin és küldözgetheti utánad a csürhéjét, amíg csak kedve tartja.

Yant enyhén zavarba hozta a másik szórakozott hangneme. Mintha ez egy mindennapi dolog lenne, hogy állandóan életveszély fenyegeti.

— Miért teszed mindezt? Ha azért, hogy megvédd a templomosoktól Haiqint...

— Nem azért teszem. Csak egy gaztevő vagyok, tudod? — hangsúlyozta ki a férfi. — Aki elrabolta a Jéghercegnőt.

— De nem félsz Ostintól. Mégis ki vagy te?

A másik enyhén lelassította a tempóját, oldalt fordulva nézte a nőt. Lehetetlen volt megmondani hogy miről gondolkodik.

Yan eközben az ajkát harapdálva tűrt pár hajtincset a fülei mögé. Majd valamivel össze akarja fogni a haját, mert zavarja hogy állandóan lobog.

— ...? — amint feleszmélt arra hogy a férfi őt bámulja, viszonozta a pillantását. Így egy meglehetősen kényelmetlen, feszült szituáció vette kezdetét, minek keretében egyikük sem figyelt az előttük lévő útra.

Ugyanis a magas növényzet takarása miatt nem lehetett észrevenni, de egy vizesárok felé tartottak. A lovakat pedig semennyire nem izgatta hogy merre mennek, egyöntetű dögunalommal gázoltak át először a kisebb pocsolyákon, majd a mélyebb árkokban is.

A férfi talán az utolsó pár másodpercben észlelte a helyzetet, és megállt a hátasával, de Yanról ugyanez már nem volt elmondható. Valószínűleg a kimerültség miatt ült tovább tétlenül, fáradt volt reagálni a történtekre, ezért csak egyenesen belelovagolt a mélyedésbe.

Csupán némi meglepődéssel konstalálta amikor lehullott a lóról, és kődarabként csapódott a vízbe.

— Aauh... — szégyenteljesen lesütötte a szemeit, persze csak azután hogy feltápászkodott az árokból. Mégis hogy lehet valaki ilyen ügyetlen? Egyszerre volt kedve sírni és nevetni.

— Erm... — a férfi gúnyosan megköszörülte a torkát, majd lassan lebaktatott melléje. Egy pontnál megállt és lemászott a lóról, pár lépés megtétele után pedig már a nő előtt állt.

— Én-... — Yan búsan lehajtotta a fejét, gondolatai kuszák és rendezetlenek voltak. De még mielőtt szólhatott volna bármit, akár mentség vagy kifogás, érezte hogy ráterítenek valamilyen anyagot.

— Ha lehet ne csinálj több ilyet. — morogta a másik. — Ülj fel a lóra, megyünk tovább.

Yan egyetértően bólogatott, tette amit kértek tőle. Bár nem fázott, de udvariatlanságnak gondolta volna visszautasítani a köpenyt. Ráadásul csuromvizes volt, a ruhái teljesen átáztak, mélyen belül hálás volt ezért a gesztusért.

Valahogy visszaevickélt a lovához, és rövidebb-hosszabb szenvedés után már mentek is tovább. Tényleg nem álltak meg még egy percre sem.

Yan szorosabbra vonta maga körül a köpenyt, rövid oldalpillantást vetett a férfira. Az egyik legfontosabb kérdése megválaszolatlan maradt.

— Szóval... ki is vagy te?

— Még mindig beszélni akarsz? — motyogott hitetlenkedve a másik, majd megrázta a fejét. — Ghostblade. Ha ennyire tudni akarod, az emberek így neveznek.

— Ghostblade?! — a nő a szája elé tartva a kezét sikkantott fel. Ez meglehetősen új. — A Hat közül? A Hat legnagyobb harcos közül?

— Milyen idegesítő csoportnév...

Yan fejében a gondolatok kezdtek kissé átformálódni a hallott újdonságok hatására. S mint ennek fejleménye, tiszteletteljesen rápislogott a férfira. Aki pedig nem felelt, csak némán meredt maga elé. Jó sok tartalmas beszélgetésnek néznek elébe.

— Szembeszállsz Ostinnal? — Yan nem igazán tudta megállni hogy ne kérdezzen még többet. Állandóan letargikus hangulatát felcsigázta ez a sok érdekesség, végre többnek érezte magát egy kupac rongynál.

— Nem tudni mit hoz a jövő. — válaszolta ő. — Mindenesetre, Ostin erős. Ne becsüld alá.

Ó, dehogy. Yannak soha eszébe nem jutott volna ilyesmikre gondolni. Alábecsülni egy legendás harcost...

Fülei mögé simította ezüst haját, merengve körbenézett. Az égbolt már igen sötét árnyalatokban pompázott, és igazán kevéske fény verődött csak vissza. S az út amin haladtak, így lett egyre kivehetetlenebb is.

Yan nem akart újra korábbi hibájába esni, — szó szerint — de kezdett nagyon elfáradni. Hogy érdeklődését fenntartsa, újabb kérdéseket tervezett feltenni a másiknak;

— Miért viselsz... ilyen kötéseket? És a kardod...

— Legyen egy napra ennyi kérdés elég, kishercegnő. — Ghostblade hosszan bámulta a horizontot, nem lehetett rájönni hogy miről gondolkozik közben. Időnként tekintete visszatévedt a köpenyébe burkolódzó útitársára, mintha azt ellenőrizné hogy egyáltalán vele van-e még. Viszont most úgy tűnt, nincs sok kedve beszélgetni.

Így tehát Yan kénytelen volt csendben maradni, pedig annyi mindenre kíváncsi lett volna. Eszébejutott Kain. Vajon mit csinál most? Talán képes lenne felforgatni egész Haiqint utána, a katonákkal együtt. Ha megtalálja őt, hogyan fog a szemeibe nézni ezekután? Mert bár saját magával kapcsolatban nem érzett megbánást, de Kain miatt lelkifurdalás gyötörte. Akaratlanul is magával rángatja ki tudja meddig, amíg fel nem adja és eltűnik, vagy haláláig követi. Miért kell ilyen megrögzötten ragaszkodnia a királyi parancshoz...?

Yan elkeseredetten döntötte a homlokát a ló nyakának. Hangulatát kezdte átvenni a hátasa is. Nem jó jel.

Bár attól nem tartott hogy megint leesik róla, előző alkalommal is csak saját magának köszönhette az esetet. Mostanra kezdett egészen összhangba jönni az ügetésük ritmusával, pedig csak pár óra telhetett el.

A lova hirtelen megtorpant, kissé prüszkölve kikerült valamit. Yan halványan elmosolyodott. Amióta eszét tudja, érti az állatokat és hogy mit akarnak közölni. Nem tudta miért képes rá, arra viszont nagyon hamar rájött hogy mások nincsenek ezzel így. Talán ő maga különleges egyedül.

Ismét csak felnézett az égre. Sötétkék, szinte fekete lepel fedett el mindent, néhol szürkés felhőkkel tarkítva. Még az a parányi fény is eltűnt korábbról. Csak reménykedni tudott hogy még egy árokba nem fog belezuhanni.

Azonban pillanatokon belül sürgetőbb problémával kellett foglalkoznia. Nevezetesen hogy nagyon fáradt. De úgy igazán.

Olyannyira hogy még azt is esélyesnek tartotta, hogy egyszerűen lefordul a nyeregből és elalszik a földön. Borzasztó kimerültség lett rajta úrrá, valószínűleg a görcsös idegessége miatt is, hogy állandóan aggódik valamiért vagy valakiért.

— Ghostblade... — hangja meglepően vékony és fátyolos volt, mintha egy szomorú beszédet készülne mondani. A körülöttük lévő erdős-mocsaras terület halk zajába viszont késként vágott teret. — ...nagyon álmos vagyok...

— Talán említettem hogy nem tudunk megállni. — a férfi gunyorosan megköszörülte a torkát, részéről megint lezárult a beszélgetés.

Yan lehunyta a szemeit, szinte fájdalom volt nyitvatartani őket. Egyik kezével átölelte az oldalát, a másikkal a lóba kapaszkodott. Nem lesz ennek jó vége. Ritkán szokott panaszkodni az állapota miatt, de ha megteszi akkor annak általában oka van.

Természetesen meg tudta érteni a miérteket. A férfinak célja van, és mindent meg is fog tenni hogy elérje azt. Ő maga, mint a mögötte kóválygó szerencsétlenség, hogyan is merné akadályozni őt a haladásban? Biztosra vette hogy sokkal fontosabb teendői is vannak, mint szegény szédült hercegnőcskét pátyolgatni az éjszaka kellős közepén.

Így hát igyekezett minden erejével úrrálenni a fáradtságán, kihúzta magát ültében és megmozgatta egy kicsit az elgémberedett tagjait. Még a szemeit is megdörzsölte, de csak színes pontok tömkelegét látta utána mindenhol.

De úgy tűnt, igyekezetei hiábavalóak. Egyszerűen álmos volt, és kifejezetten leterhelőnek találta az ébrenmaradást. A ruhái és a haja mostanra nagyrészt megszáradtak, a köpeny kellemesen melegítette, az erdő sötétje és halk hangjai pedig szinte hívogatták: aludjon.

A körülmények megfelelőnek tűntek, egyetlen apró bökkenőt a férfi jelenléte képzett továbbra is. Yan nem akart egy hasznavehetetlen koloncként csüngeni a másik nyakán, és hogy egy olyan egyszerű dolgot ne bírjon megoldani, mint kérésre éber maradni. Viszont be kellett látnia, ellentétben vele ő tényleg csak egy egyszerű, fiatal nő. Aki saját balga halandóságából fakadóan korlátozva van olyan mihaszna szükségletekkel mint az evés és az alvás... mert úgy hitte, Ghostblade szemszögéből legalább ilyen szánalmasnak tűnhet a panaszkodása.

Nem akart hálátlan lenni. A legkevésbé sem. Ez az idegen megmentette az életét, és remélhetőleg a nagyobb jó érdekében, de rendelkezni fog vele ahogy ő akarja. Yan pedig hagyja. Mit is tehetne? Azon kívül hogy elszántan reménykedik a békében, cselekedni képtelen lenne. Talán a legjobb ha belehelyezi valaki kezébe a sorsát, és néma beletörődéssel elfogadja a következményeit, hozzon bármit is a jövő. Legyen akármilyen kegyetlen és kínkeserves gyötrelem az előtte álló út, egy szent cél érdekében hajlandó az ösvényen haladni, megtorpanás vagy elhátrálás nélkül. Ez az ő küldetése.

Csendes mélázgatását szomorúan zavarta meg a tény, hogy alig bírja magát ébren tartani. Csak egy kicsit mélyedt el a gondolataiban, és máris a józanságáért kell küzdenie. Nevetséges.

Azzal együtt főleg, hogy pár perccel ezelőtt még szilárdan hitt abban hogy kibírja a megérkezésük pillanatáig. Vagy még tovább is. Addig amíg nem pihennek le valahol.

Ehhez képest most kénytelen ismét ugyanazt a rimánkodást ismételni mint korábban. Csoda ha a férfinek nincs már elege belőle. Egy másodpercig újra tétovázott egy keveset, mi van ha csak jobban meg kell erőltetnie magát? Odafigyel hogy éber maradjon, majd dúdol valamit magában vagy ilyesmi...

Mint az előre várható volt, ez sem vált be. Ólomsúlyúnak érezte a testét, alig tudta megtartani a fejét. Fáradtan nézett maga elé, majd lassan megkereste a férfit a szemeivel. Kicsivel előtte haladt a lován, ugyanolyan monoton ügetéssel mint a saját hátasa.

— ...Ghostblade... — szólította meg halk, enervált hangon. Kezdte elhagyni minden ereje, már a beszédhez is alig volt. — ...nagyon álmos vagyok...

— Okos lánynak tűnsz. Nem emlékszel hogy korábban azt mondtam, nem állhatunk meg? — mormolta a férfi. — Bírd ki még egy kicsit.

— Nem tudom... — suttogta fásultan a másik, és a lova nyakát átölelve elernyedt. Az állat szerencsére meghallgatta a kérését, és megadóan lelassított, majd teljesen meg is állt.

Ghostblade szintén megállt, és elfordítva a fejét visszanézett a nőre. Tudná erősebb szavakkal mozgásra bírni, de átlátta hogy itt nem az engedelmességgel van baj. Egyszerűen tényleg csak borzasztóan fáradt. Ha nagyon erőltetné, tudnának tovább haladni, de akkor valószínűleg teljesen elveszítené a koncentrációját, és kötelen rángathatna magával egy félálomban tengődő teszetosza lánykát. Lenne értelme? Nem sok. Főleg úgy hogy van más megoldás.

Lassan visszasétált melléje, és két kézzel a derekánál megfogva a másikat, szépen átemelte a saját lovára, maga elé ültette.

— Huh? Én-... — Yan riadtan magáhoztért, hangja furcsán nyomott tónusú volt. — ...elaludtam. Én elaludtam.

— Hát persze. — a férfi gúnyosan mormogva veregette meg a másik vállát. — Csak így tovább.

Azonban nem várta hogy válaszoljanak neki. Egyértelművé vált, hogy szüksége van legalább minimális mennyiségű pihenésre. És kelletlenül bevallva, ez tűnt a legjobb megoldásnak jelen helyzetben.

Yan bágyadtan nekidőlt a másik mellkasának, nem igazán tudott semmire gondolni. Lehunyta a szemeit, hagyta hogy elnyomja valamiféle kusza álom. És mielőtt végleg elaludt volna, ismét hálát érzett.

Ghostblade pedig egykedvű unalommal poroszkált tovább a magasfűben. A saját hátasával együtt még egy lovat kellett vezetnie, erre nem számított az elején. De nyilván nem fogja elhagyni, csak azért mert most nincs szükség rá. Alapesetben egy lovat csak egy ember ül meg.

Az erdő kezdett igazán lecsendesedni. Más zaj híján pedig, nemsokára hallani kezdte a nő halk szuszogását. Tűnődve lenézett rá.

— Tizennégy nap, mi? — morogta halkan az éjszakába.