Prológus + 1. Fejezet — Vihar Előtt

Réges-régen, sok évvel ezelőtt Neraföldön, a jámbor emberek hatalmas tornyot építettek Nera istennőjük tiszteletére. Az istennőt mélyen megérintette ezen halandók szívélyes cselekedete, és hogy megjutalmazza őket, egy ajtót nyitott a torony tetején. Ez az éteri átjáró pedig egy másik világba nyitott kaput: úgy ismerték, mint a "Menny szeme".

Nem sokkal később pedig látogatók ereszkedtek le a magasból: a tollfaj képviselői.

Hamar szövetségre léptek az emberekkel, változatos és értékes anyagokat hoztak, megtanították a halandóknak a kovácsmesterség művészetét, segítettek a mezőgazdaságban, nyelvben és irodalomban. Az emberi társadalom ezután ugrásszerűen fejlődött és növekedett, köszönhetően mennyből érkezett segítőiknek. Hogy kifejezzék hálájukat, a tollfajt egy új névvel illették: "angyalok".

Azonban...

Az emberiség gyengesége a kapzsiság volt, és úgy tűnt, soha nem lesznek képesek kinőni ebből. Mindig egyre többet és többet kértek, egészen addig, míg egy nap Guld nevű férfi elrabolt egy angyalt – hogy több hatalmat és pénzt szerezhessen saját magának. De amikor ő visszautasította minden parancsát, Guld kegyetlenül meggyilkolta őt.

Miután szó érte őt emiatt, az Angyalok Királya feldühödve úgy döntött, hogy eltörli ezt a kapzsi, tudatlan és hálátlan fajt. Egyetlen éjszaka alatt a világ pokollá változott – az emberek azon kapták magukat, hogy nagylelkű segítőik bosszút akarnak állni rajtuk.

Talán a legsötétebb kor következett ezután, amikor az emberek közül sokat levágtak, csak nagyon kevesek menekültek meg. Ők elhagyatott bányákban és üregekben húzták meg magukat, reménykedve abban hogy az angyal harcosok nem találnak rájuk.

Azt mondják, a káosz és a kétségbeesés szüli a legnagyobb hősöket. Ez a remény akkor lángolt fel újra, amikor megjelent Ostin, egy angyal és egy ember közös gyermeke. Harcosokat toborzott a világ minden tájáról, és szembeszállt az elnyomó hatalommal.

Ostin hite és akarata egyre több és több embert vonzott, nem sok idő kellett hogy ezrek harcoljanak egyetlen zászló alatt – talán még soha nem volt ilyen egységes az emberi faj, mint akkor. Újult erővel vetették bele magukat a csatákba, és így, egyre több küzdelem zárult az ő győzelmükkel.

Végül az emberiség megnyerte a háborút, ellenségeiket pedig visszakényszerítették a saját világukba, az „Menny Szemébe".

Ez a hosszú és fáradságos hadjárat beleégett az emberiség történelmébe. Ők úgy nevezték, mint „Ádám mennyei háborúja". A győzelmük után pedig, Ostin összegyűjtötte az ötezer legerősebbet a seregéből, akiket különleges őrzőkké tett. Ezek az emberek védik a bejáratot, és Templomosoknak hívják őket. Ők a legjobban tisztelt és elismert emberek a világon.

200 év telt el békében… amíg…

— — — — — — — — — — —

1. Fejezet — Vihar előtt

Zsúfoltabb nem is lehetett volna Haiqin városa. Az elmúlt napokban méginkább fokozódott a masszív embertömegek jelenléte az utcákon, még éjszaka sem oszlottak fel. E helyzetnek pedig nyilván oka is volt.

Csakúgy mint a városlakók nagyrésze, ezzel Mars is tisztában volt. Ő aztán pláne, a pletykák széleskörű elterjesztése napi szinten a tevékenységét képezte, mert annyira unta a semmittevést. Egy kovácsmester tanítványaként persze akadhatott volna jobb elfoglaltsága is, de fecsegő természetét semmilyen elméleti tudás nem lett volna képes elnyomni.

Mars egy fiatal fiú volt, talán az átlagnál egy kissé hízottabb alkat. Haja élénk narancs árnyalatú, arca szeplős, vagy inkább csak maszatos. És nagyon unatkozott, feváltva bámult maga elé, vagy a kurjongató tömegre. Épp egy hangosabb menet haladt el az utcában, szemlátomást nagyon igyekeztek magukra vonni a figyelmet.

Mars sóhajtva megvakarta a tarkóját, majd lustán lekönyökölt a pultra. A városban bár rendkívül feltüzelt a hangulat, de valós változás nem történik. Az emberek lázadnak, táblákat cipelnek, szent szövegeket skandálnak... de cselekedni nem ők fognak, hanem Haiqin királya.

Aki pedig egészen idáig tartózkodott a nyílt kijelentésektől, de több tucat őrrel nőtt meg az utcákon tartózkodók száma. Már így is sűrűn voltak, de ez csak további értetlenkedést szült.

Mars ismételten sóhajtott, elfordult a kántáló zsivajtól. Így a fülei jobban rákoncentrálhattak arra a monoton regélésre, amit igazából végig idáig hallott, csak hozzászokott hogy a mestere ritkán fogja be a száját.

— ...az istennő megjutalmazta hűséges híveit, megnyitott egy kaput, egy átjárót, ahonnan titokzatos segítői érkeztek az embereknek... — reszelős hangja egykedvűen darálta ugyanazt a száraz szöveget, amit tegnap is felolvasott, azelőtt is, és Mars legkorábbi emlékei szerint még öt évvel ezelőtt is.

És mintha csak megérezte volna hogy figyelik, megszakította a kontaktust szeretett könyveivel, és feltett egy témába illő kérdést;

— Nos, mit gondolsz, fiatal Mars? Miért alakulhatott így az emberiség sorsa?

A szólított minden eddiginél hatalmasabb sóhajjal adta a világ tudtára a nemtetszését.

— Figyelj csak, Grey, nem tudnál valami másról is beszélni? Már ezerszer elmondtad ezt... egyáltalán mitől lenne igaz?

Grey egy pillanatra elemelte a pipát a szájától, hogy nagyot szippantson a kovácsműhely áporodott levegőjéből. A füstöt pedig szerencsétlen tanítványa irányába fújta, aki kínjában a pult legvégébe csúszott, és onnan pislogott rá szemrehányóan.

Grey ezt vagy nem vette észre, vagy nem foglalkozott vele, de egy másik ősöreg iromány után nyúlt, amit találomra fellapozott.

— Hogy igazak-e... Én csak azt tudom, amit a könyvek írnak. Itt pedig az áll, hogy az angyalok valóban léteztek, nem is olyan régen! Sőt, ma is élnek!

Mars mindig is sejtette, hogy kicsit szenilis az öreg, de ez kezdett még számára is sok lenni. Pedig a vele eltöltött évek alatt sokat edződött a tűrőképessége. Grey állandóan a könyveit bújta, féligaz-félhamis történeteket mesélt neki, és egy percre nem volt hajlandó elvonatkoztatni ezektől a legendáktól. Mármint az angyaloktól.

— Jólvan-jólvan, értem... — legyintett. Megfordult, és újra az utcát kezdte bámulni, a járókelőket.

Sokan nézegették a stand mellé kiállított fegyvereket vagy páncélokat, de nem jöttek oda hozzá érdeklődni. Mars enyhe büszkeséget érzett, nagyrészüket ő készítette, vagy legalábbis nagy szerepe volt bennük. Ha máshoz nem is, a kovácsmesterséghez elég jól értett. Bár Grey szerint még így is csak egy makacs kölyök. Az említett pedig ebben a pillanatban szólalt meg újra;

— Van itt más is, a Hat legnagyobb harcos története, akik valaha éltek... Biztosan hallani akarod, ne olvassam fel?

— Nem izgalmas eléggé... — motyogta lemondóan Mars, majd valami eszébejutott. — Hé, a Jéghercegnőről nem tudnál mesélni többet? Az érdekelne...

Szinte hallotta, ahogy az öreg felcsuklik a háttérben. Vidoran maga elé képzelt egy olyan jelenetet is, ahol még a pipáját is lenyelné meglepődöttségében.

— Kicsit sokat kérdezősködsz róla, pedig semmi olyan nincs amit már ne tudnál. — dörmögte zavartan a férfi, miközben újabb füstfelhővel borította be az egész műhelyt. — Vagy várjál csak... — vad lapozgatásba kezdett.

Mars tűnődve könyökölt újra a pultra. Szemeit az égre meresztette, majd ásított is egyet. Talán dél lehetett, vagy kicsivel dél után, de mindenképpen itt az ebédidő. Mégsem evett semmit, és ez egyszerre tette éhessé és álmossá.

A mestere érthetetlen motyorászását figyelmenkívül hagyta, helyette újra az embereket kezdte figyelni. A nyüzsgés kezdett igen nagy méreteket ölteni, kicsit félt attól hogy az őröknek közbe kell majd avatkozniuk.

— Már csak tizennégy nap, érted, Grey? Tizennégy... — mondta csak úgy magának, mert egészen biztos volt abban hogy a másik nem figyel. — És a király nem fogja átadni a Jéghercegnőt, de nem ám... végünk lesz, ha idejönnek a Templomosok.

Épp fáradtan lehanyatlott volna a pultra, vagy csak hátrament volna a műhelybe kicsit, amikor egy rekedt hang reccsent rá valahonnan a közelből.

— Milyen tizennégy nap? Mi történik?

Mars felemelte a fejét, és mélabúsan rápislogott a kérdezőre, már nyögte is volna a megszokott választ, de elakadt a lélegzete. Az idegen tetőtől talpig sötétszínű rongyokba — talán kötésekbe — volt burkolva, még az ujja hegyein is. Magas termetű volt, férfinak ítélte. Széles vállai felett pedig egy hosszúkard markolatát látta, bizonyára harcos, vagy zsoldos katona. Kissé lejjebbcsúszott a tekintete, a kard hegye az idegen combjai mellett bukkant újra elő. Talán egy pallos? Kovácstanonc tapasztalatai kezdték különféle ötletekkel megtölteni a fejét, de közben sürgetően választ is kellett adnia.

— Hát... nem hallottál róla? Pedig elég látványos. — intett egy kisebb, táblákat cipelő csoport irányába. — Honnan érkeztél?

— Szomszédos királyság. Pár napja... — mintha akart volna mondani még valamit, de végül nem tette; — Nem hallottam róla.

— Hm-mn. — Mars újra végigmérte az idegent, észrevett egy másik kardhüvelyt is, a derekán. Díszesebb bevonata volt, elütött a toprongyos öltözéktől. Egy hajlított rövid kard lenne benne? Szokatlan fegyver errefelé, igazat mondhat hogy máshonnan érkezett.

— Miféle tizennégy nap? — ismételte meg újra a férfi, talán kissé hangosan is, mert a körülöttük lévő emberek odafordultak egy pillanatra.

Mars a szeme sarkából a mesterét kereste, de az továbbra se reagált rájuk. Valószínűleg megint a dajkameséivel van elfoglalva:

— ...nem sokkal ezelőtt, talán két évtizede, Haiqin királya talált egy jégbezárt gyermeket. Úgy döntött hogy elviszi magával a palotába, és felneveli saját lányaként.

Figyelte az idegent, hátha a rezdülései elárulnak valami újat. De csak merev viszonbámulást kapott, ami azért volt rendkívül zavaró, mert nem látta a másik szemeit. A kötések árnyékban tartották az egész arcát.

— Azt mondják hogy sápadt a bőre, ezüst a haja, és kékek a szemei. Ezért Jéghercegnőnek hívták, és ezt mind nagyon titokban tartották idáig... mármint hogy létezik. — Mars kezdte beleélni magát a mesélésbe, a kezeit is használta, mutogatott velük. — De hát kiderült, és bizony Ostin, a legendás harcosok egyikéhez is eljutott a hír. Ő pedig szörnyetegnek nevezte, kiátkozta, megparancsolta a Templomosoknak, hogy vigyék el neki.

— Szörnyetegnek? — mordult fel a férfi.

— Azt is mondták hogy hosszú fülei vannak, zöld bőre és nyolc lába! — Mars akaratlanul is vakaródzni kezdett. — Én nem tudom, higyjek-e ebben...

— Inkább ne. — motyogta az orra alatt a férfi, de Mars nem hallotta jól. Szívesen megtudakolta volna tőle mégegyszer, de túlságosan félelmetesnek érezte az idegent. Így inkább folytatta a mesélést:

— Ostin pedig amint tudomást szerzett róla, megparancsolta a királyunknak, hogy adja át őt. Ha nem, akkor "elküldi a Templomosokat, és nem lesz irgalom" — ezek voltak a saját szavai! Most már értheted hogy mi történik, hogy miért ilyen feszültek...— Mars hangja suttogássá csendesült, miközben körbeintett a kezével az utcákon. — Esélyünk sincs ellenük.

A férfi féloldalasan elfordult, ő is megszemlélte az eseményeket. Az emberek zajongtak, kiabáltak, szavaikból gyűlölet és arrogancia áradt. Az általuk cipelt táblákon pedig feliratok szerepeltek, csakúgy mint: "szörnyeteg", "égessük el a hercegnőt", "halál a pokolfajzatra" — ezzel szemléletes leírást adva az álláspontjukról.

— Miért akarná elküldeni a Templomosokat érte? Mégis ki a Jéghercegnő? — mormogta a fiú felé, aki habozva lépett hátra:

— Ostin egy hírnöknek nevezte, egy olyan pusztító háború hírnökének, mint amilyen volt kétszáz évvel ezelőtt... hogy a hercegnő miatt sokan meghalnak majd. És hogy az angyalok visszatérnek bosszút állni rajtunk!

Mars nem volt teljesen biztos benne, de az utolsó szavak elhangozta után mintha látta volna a férfit enyhén megrezdülni. Mintha meglepődött volna.

Miközben ezen tűnődött, hátrafordult, és újra Greyt kereste a szemeivel. Az a könyvmoly még mostanra se vette észre, hogy miről beszélgetnek? Bizonyára megint talált valami unalmas, agyzsibbasztó történelmi szöveget, és annak majmolása közben őt már megint figyelmenkívül hagyja. Még jó hogy az ő tanítványa.

— Szóval ő a kulcs... Jéghercegnő, mi...? — a férfi hangja egyszerre hangzott lehangoltnak és szarkasztikusnak. Ezután enyhén megrázta a fejét, és közelebb lépett a pulthoz. Mars esendő vigyorral nézett rá, de ő hátrálva viszonozta a közeledését. Mit akarhat?

— Szükségem van két lóra, ruhákra, és ételre is. Ezenkívül vezess el a palotához.

— M-mi, dehát én nem mehetek el innen! — akadékoskodott Mars, körbemutatva a műhelyben. — Én csak egy kovácstanonc...—

A férfi enyhén gúnyos pillantással illette őt, majd némi kotorászás után egy ujjnyi hosszú, fénylő rudat helyezett le a pultra.

— Ez megfelel, kicsi tanonc?

Mars felhagyott az ellenkezéssel, helyette kíváncsian fogta kezébe a jutalmát. Bár azt már látásból megállapította hogy fém, de amikor közelebbhajolt hogy tüzetesebben átvizsgálja, egyértelművé vált az eredmény.

— Ez arany... valódi arany? — felemelte, és a fényben is megcsodálta. Sok hamisított fémmel találkozott már, rengetegszer próbálták átverni értéktelen kacatokkal. De ez igazinak tűnt, értékében pedig bőven fedezte volna a lovakat és a többi dolgot.

Pár pillanat múlva azonban magáhoztért a bámulásból, ugyanis a férfi továbbra is kérdő tekintettel nézett rá. Vagyis, valami ilyesmit sejtett, mert a szemeit ugye nem látta...

— Grey, van még két ló az istállóban? — kiáltott hátra a mesterének. A válasz nagyjából fél percig váratott magára:

— Talán jól emlékszem, van még kettő. Ha megvette valaki, vigye őket... — lassú, vontatott hangneme arról árulkodott hogy rendkívül el van foglalva.

Mars vállatvont, kisétált a pult mögül, miközben az aranyrudat a nadrágzsebébe tuszkolta tömpe ujjaival. Hát rendben, ő nem is zavarja a mestert tovább...

A műhely másik bejáratán keresztül elsétáltak az istállóig, ahol az említett két ló már bőszen rágcsálta az útjukat elzáró fagerendákat. Mars emlékezete szerint elég régóta voltak itt, de valahogy elkerülték őket a vásárlók, most meg itt toporognak türelmetlenül.

— Ott vannak a lószerszámok, a fal mellett. — mutatott az istálló végébe. — Mennyi étel és ruha kell?

— Három napra elegendő.

Mars engedelmesen pakolni kezdte a kért mennyiséget, de minduntalan megakadt, mert sokkal érdekesebbnek találta a másikat bámulni. Úgy szerelte fel a lovakat, mintha szakértő lett volna. Gyakorlott mozdulatokkal.

Ráadásul amúgy is érdekesnek találta a személyét, ki lehet ő? Voltak időnként furcsa látogatói a műhelynek, de rendre kiderült róluk hogy kicsodák, vagy hogy mi a céljuk.

— Merre mész tovább? — kérdezte.

— El Haiqinból. Háború lesz.

Mars eltátotta a száját, nagyon érdekelte volna hogy ezt miből gondolja. Bár belegondolva, eléggé valószínűnek tűnt.

— És minek a két ló? Nem egyedül vagy? Vagy váltásnak viszed? — kíváncsiskodott tovább, miközben odasétált a másikhoz, hozva magával a megpakolt zsákokat és táskákat.

A férfi elhúzta a száját, semmi kedve nem volt válaszolni, így a legnagyobb nyugalommal terelni kezdte a témát.

— Vezess a palotához. Kerüljük a tömeget.

— Um, persze.

Így hát kerülőúton haladva csoszogtak el az utcákban. Pontosítva, egyedül Mars csoszogott az út porában, az idegen azóta felült az egyik lóra, és úgy követte.

Mars nagyon szívesen lovagolt volna a másik hátason, de mivel nem nagyon hitte hogy megtehetné, így csak kantárszáron vezette. Útközben valóban kevesebb emberrel találkoztak, de még ők is megbámulták őket. Mintha nem lenne elég baja, éhes meg fáradt, és most ez is.

— Mindjárt ott vagyunk... — dünnyögte félhangosan. Nem várt választ, elvégre azt magától is megállapította, hogy jelenlegi vásárlója nem éppen beszédes. Pedig akart volna még fecsegni, máshoz nem is értett jobban.

Befordultak egy sarkon, ahol Mars észrevett valami furcsát. Nem álltak a szokásos helyükön az őrök.

— Vajon mi történhetett? — nézett körbe.

— Micsoda? — az éles hangú kérdés közvetlen a háta mögül érkezett, amire akaratlanul is megugrott. Hogy a fenébe tud ilyen hangtalanul mozogni?

— Nincsenek őrök. Váltás van talán? Nem, ebben az időben sosincs... — tanakodott a fiú, de hamar választ kapott. A távolból tompa morajlás ütötte meg a fülüket. Olyan volt, mint sok rohanó vagy ordító ember hangja, akár egy kezdődő vihar.

— Mi a fene... — Mars lábujjhegyre állva próbált átlesni a nála nagyjából háromszor magasabb téglafalon, hátha meglátja mi történik. Amíg ezzel szerencsétlenkedett, a férfi mindkét lovat vezetve sétálni kezdett.

— Talán vissza kéne menned a műhelyedbe. — hangja rendkívül baljóslatú volt.

— Miért? — pislogott utána Mars.

De nem feleltek neki. És egy kis idő múlva a fiú maga is rájött az okra.

— — — — — — — — — — —

— Felséges úr, nagy baj van! Átjutottak a lázadók a kapun!

A hírt hozó katona kifulladva görnyedt össze a vörös szőnyeg sarkát taposva. Miközben igyekezett levegőt kapni, le sem vette a szemét az uralkodóról, várta hogy mi a parancsa.

Az a bizonyos felséges úr azonban kivárt. Némán, összepréselt ajkakkal szemlélte az ablakon át a királyságát. Azt a keveset, ami még a békére és a nyugalomra emlékeztette. Kissé megrendítette a gondolat, hogy talán ő maga is néhai lehet a közeljövőben.

— Átjutottak. — ismételte meg hangsúlyosan, lassú mozdulattal fordult a katona felé. — Hogyan lehetséges ez?

— Felséges úr, attól tartok hogy valaki közülünk tehette, egy áruló. Belülről kinyitotta a kaput, és hagyta beáramolni a tömeget. Akarja Őfelsége, hogy megkeressem azt a mocskos, hitetlen...!

Haiqin királya egy kézmozdulattal elnémította őt. Egy időre mélycsend ülepedett a teremre, amíg az uralkodó magában átgondolta a helyzetet.

— Most nincs idő utánuk futni, fel kell készülnünk a harcra... nem fogom megadni a népem a Templomosoknak.

— Felséges úr, ők csak a Jéghercegn—

A király dühösen fordult immáron teljes testtel a katona felé. Kezeit összefonta a háta mögött, fejét felszegve szólalt meg, zengő hangja tán az egész palotában visszhangzott:

— Ne merj szót ejteni arról a pokolbavaló egyezségről. Nem fogom átadni sem őt, sem a népemet nem kínálom fel egy újabb sötét korszak rémuralmának.

— Igenis. — a katona féltérdre ereszkedett. — Kérem Őfelsége, nézze el oktalan szavaimat...

— Hol van Yan? — fordult az uralkodó újra az ablak felé. Nem véletlenül használta a hercegnő másik nevét.

— Kain, az Ezüst Lovag védelmét élvezi. Nem kell aggódnia Őfelségének.

— Keresd meg és hozasd ide őket hozzám. Küldj erősítést a kapuhoz is, nem tudni hányan vannak... — az öreg király megfáradtan hunyta le a szemeit.

— Felsé... — a katona hangja megremegett.

— Indulj.

— Igenis.

A katona elsietett, magára hagyva az uralkodót, aki lassan leemelte a koronát a fejéről, kezébenfogva tartotta maga elé.

Már el is felejtette, hogy mennyi mindenen kellett idáig keresztülmennie, hogy most itt tartsanak. Öreg volt, de nem bolond, pontosan látta egy ilyen szélsőséges helyzet veszélyeit. Még ha Ostin le is nézi, ő kitart, és megóvja mind a királyságát, mind az embereit, a Jéghercegnővel együtt.

A trónterem felé kezdett sétálni, ahol megintcsak egyedül találta magát. Most nem is zavarta, úgyis nemsokára minden a feje tetejére áll. Megvárja, hogy a katona visszahozza Yant és Kaint, mert együtt nagyobb biztonságban lesznek. Utána, harc.

De a kimerült, fáradt, öreg király sajnos egyetlen dologról nem tudott még, viszont az is bőven elég lett volna, hogy nekiálljon kitépdesni minden szál haját, — azt a keveset.

A Jéghercegnő közben ugyanis rendkívül gyorsan önállósodott, mondhatni, megszökött.

Pedig pár perccel ezelőtt még közel sem tűnt olyan borzasztónak a helyzet, mint most. És erről még Kain sem tudott, pedig igazán mindent megtett a védelemért — ezt a Jégjercegnő is tudta.

De nem akarta látni.

A Templomosok eljönnek érte, és elviszik Ostinnak. Ez csak háborút szít, és ő belerángat ebbe a vesztes küzdelembe mindenkit. Egyértelmű volt, hogy személye messzeföldön nemkívánatos, és inkább ártanának mint segítenének neki. De amíg a palotában gubbasztott magányosan, rengeteg ideje maradt gondolkodni. Helyzet szülte ötlet volt az is, hogy saját maga kéne elmenjen Ostinhoz. Ne halhasson meg miatta senki...

A Jéghercegnőnek nem voltak kétségei, hogy ő maga viszont el fog pusztulni. Dicsőségesen vagy kevésbé, de ez a sorsa. Ostin miért is kegyelmezne meg neki, meg akarja öletni olyasvalamiért amiről Yan nem is tudott. Saját magával, a származásával kapcsolatban.

Lelkében harcot vívott önmagával, még így sem érezte helyesnek azt, amit csinál. Pontosítva, tett pár perce. Otthagyta Kaint a királyi palotában, aki miután visszaérkezett a falakra, elhűlve bámulhatott a helyére.

Sajnálta hogy így kellett történnie, de nem akarta hogy többet szenvedjen. Nem érdemelné meg azt a gyűlöletet és földbetiprást, amit akkor kellene átélnie ha a Jéghercegnő oldalán marad.

— Ez a sorsom, apám, bocsáss meg... — bár Yan már messze járt a palotától, de még mindig ugyanazokat a szavakat ismételte.

Otthagyta a koronát is... Kain megtalálja majd. Neki nincsen többé szüksége rá, egy halálraítélt hercegnőnek.

És bár a ruháját is otthagyta, de természetesen nem meztelenül szökdécselt el idáig. Boka fölé érő rövid csizmát, és foltozott sötétszín nadrágot viselt, némiképp hiányos bőrövvel a derekán. Felsője hasonlóképp szegényes volt.

Ebből és a tényből, hogy Haiqinban rendszerint minden van csak meleg nyári időjárás nem, már bárki kikövetkezthette hogy ilyen lenge öltözékben az emberek fáznak. De a Jéghercegnőt, nevéből is adódóan, sohasem bántotta a hideg.

Óvatosan sétált végig egy alacsonyabb falszakasz mellett, még ez is a vár része volt. Máskor itt nyüzsögtek az emberek, élet lengte be a palotát. Mégha nem is élvezte annyira az itt töltött időt, egyrészt megtanult hálásnak lenni, másrészről pedig kihalt csendet sosem szerette.

Viszont kisvártatva lépteket hallott, lánccsörgést és tompahangú beszédet. Félve húzódott egy oszlop mögé, és a szürkés égre bámult. Ők is érte jöttek. Csak erre tudott gondolni.

Miért fél megtenni az első lépést? Ha már Kaint és az apját szó nélkül otthagyta, nem mehet vissza hozzájuk tiszta lelkiismerettel. Már elkezdte a tervét, az önszáműzetést, végig is kell csinálnia.

— Biztos hogy jó irányba jövünk, mi? Te anyaszomorító... — hallotta az egyikük hangját.

— Őrként szolgáltam itt éveken keresztül. Szóval fogd be, Slan, biztosan odavezetlek a Jéghercegnőhöz. — morogta neki vissza egy másik férfi, és gyorsabb ütemet diktálva felgyorsította lépteit.

— De a királyi őrség is őt védelmezi! Nem hiszem hogy hárman elegek lennénk.

Yan pont látta őket megtorpanni, és tovább veszekedni. Mindük katona lehetett, de nem az övéikből. Bőr- és fémpáncélt, ezenkívül főként kardot viseltek, bár az egyiküknél talán egy fejszét is látott.

Kissé összehúzódva ölelte át magát. Nem, most már abban reménykedett, hogy ha fel is fedi magát előttük, nem fogják megtámadni.

Nem érezte magát felkészülve hogy darabokban szállítsák Ostinhoz. Végtére is, semmi nem biztosította az épségét.

— Pokolba veled, Slan. Akkor váljunk külön. Én erre megyek, te arra, te meg csinálj amit akarsz. — időközben kezdett elmérgesedni a helyzet. Yan úgy döntött, hogy megteszi. Nem fordul vissza.

— Ne váljatok külön... itt vagyok. És veletek is megyek.

A három katona megtorpant és döbbenten fordult feléje.

— A Jéghercegnő? De hiszen...

— Hát ilyen gyönyörű...

Yan elfordította a tekintetét. A szépsége mindig is megbabonázott másokat, de egyszerre taszította is őket. Annyiszor hívták már szörnyetegnek, hogy nem tudott magára vonzó nőként tekinteni.

Hosszú haja ezüst volt, szemei kékek — csakúgy mint a pletykákban. Bőre sápadt, és az arca mindkét oldalán egy-egy apró, fekete pötty pihent. Közvetlen a szemei alatt egy kicsivel.

De ha ezen külső tulajdonságai még nem is leptek meg volna különösebben senkit, a füleire mindenképpen felhívták a figyelmet.

Elálló, hegyes kis fülei voltak, akár a gyermekmesékben a tündéreknek. Vagy az angyaloknak.

Bármi is legyen az eredetük, miattuk lett sokszor állatnak vagy boszorkánynak bélyegezve, és végsősoron Ostin is így ismert rá benne valami gonoszra, ami miatt elcipelteti a kivégzésére. Így hát nem szerette a füleit.

Ekkor az egyik férfi magához tért a hüledezésből, leeresztette a fegyvert, és tett feléje pár lépést;

— Hercegnő, kérem, meg kell értenie. Családunk és gyermekeink is vannak! Nem hagyhatom őket egy háborúban szenvedni! Ostin megparancsolta hogy vigyük el hozzá a Jéghercegnőt, és akkor újra béke lesz... nem remélem hogy a hercegnő meg tud bocsátani nekünk, de...

— Megbocsátok. — Yan is tett pár lépést, otthagyva a falak árnyékát. Láthatóvá vált kecses és vékony alakja, de kissé alacsony termete. — Én miattam történt így minden... nem hibáztatlak titeket érte. Vigyetek el Ostinhoz, és érjen véget a szenvedés, amit okoztam.

— Slan... Ő túl jószívű és kedves, én... — az egyikük habozott. — Hercegnő, nagyon sajnálom—

— HHAHAAHHAA!! — ördögi nevetés hallatszott a magasból. A következő pillanatban pedig egy alak ugrott le melléjük, szinte zuhanva, és követhetetlen sebességgel markolta meg a Jéghercegnő csuklóját. — Ti ostobák, TI OSTOBÁK. Nem viszitek Ostinhoz, ez az ötlet felejtős. Ő már az enyém.

— Te meg ki vagy?! — a három katona egyszerre rántott fegyvert, és rendeződött valamilyen silány alakzatba.

Yan szemei megrebbentek, próbáld elhúzódni vagy legalább eltávolodni az idegentől. Az nem szerepelt a terveiben, hogy egy negyedik figura is megpróbálja elbitorolni magának. Hangjából ítélve férfi, magas volt, és vasmarok szorításából képtelen volt kihúzni a csuklóját.

— Ajánlom hogy engedd el a Jéghercegnőt! Ne avatkozz bele az ügyeinkbe, koszos kis aljadék! El kell vinnünk őt Ostinnak! — fenyegették tovább az ismeretlent, és az egyikük oldalt lépve már meg is próbálta bekeríteni őt.

— Kotródj előlem, rovar. — mordult fel a férfi, közelebb rántva magához Yant, aki most már tényleg nem tudta mitévő legyen. Nem akart megsérülni, de egy ilyen kiélezett helyzetben szinte lehetetlennek tűnt, hogy ne érje bántódása. Főleg hogy ő a túsz.

— Egyáltalán mi a fene vagy te? — ordított fel az egyikük, kardéllel rájukmutatva. — Te... te... fásliszökevény! Miféle alvilági teremtmény vagy?!

— Nincs gyomrom megölni a csőcselékből még hármat. Add fel és takarodj. — az idegen szavai hangsúlyosan zengtek, ráadásul kezdte valamilyen nagyon veszélyes aura is körbelengeni.

— Ne merészelj lenézni, még Kain, az Ezüst Lovag is elismerte az erőmet! De akkor halj csak meg! — a vezetőjük harci üvöltéssel vetődött előre, kardját lendítve feléjük.

Yan ha eddig nem is, most már nagyon el szeretett volna menni innen, de továbbra is akadályozták őt. Szorosan behunyta a szemeit, remélte hogy hamar vége ennek az egésznek. Három az egy ellen, nem látta okát hogy miért ne győznének Ostin küldöttei...

De nem így történt.

A férfi megállította a pengét, csupán az ujjaival, majd lassan elhajlította. Kényelmesen, ráérősen. Akár kés a vajat, olyan könnyedén.

A Slan nevű katona, — további két társával egyetemben — elborzadt arckifejezéssel hátrált pár lépést, felváltva szemezett a használhatatlanná vált fegyverével és a rabságból rápislogó hercegnővel. Hirtelen megfordult és elfutott.

— E-ezt meg fogod bánni! Biztosan meg fogod! Hívjuk az őrséget! — kiáltozott hátra, a másik kettő így hamar észbekapott. Ők se vártak sokat a meneküléssel.

— Jó. — a férfi hangja meglepően nyugodt volt, szinte elégedett. Egy ideig bámult utánuk, majd lassan elengedte a nő csuklóját. — Te pedig, kövess.

— Miért? — húzódott félre Yan. Az iméntiek után már nem tudta miben higgyen. Úgy tűnt, ő nem akarja Ostinhoz elvinni, de akkor mit szeretne tőle?

— Azt gondoltad hogy ha odadobod magad ezeknek a nyomorultaknak, akkor minden probléma megoldódik? — fordult felé a férfi. Yan így közelebbről szemügyre vehette, és egészen meglepődött. Az egész testét sötétszín fáslik és kötések fedték, nem látta a bőrét vagy a szemeit, még az is megkérdőjeleződött benne hogy egyáltalán hogyan lát vagy beszél.

— El fog terjedni a hír, hogy Haiqin hercegnőjét utoljára a palotán kívül látták, a király és Ostin pedig versenyfutást rendez, hogy melyikük kaparintja meg őt újra. — mormolta, miközben a nő felé kezdett sétálni. — Ezt akartad?

— Én... — Yan lehajtotta a fejét. — ...békét szeretnék.

— Akármelyikük nyer a végén, háború lesz. Ostin nem fogja feladni, de ha hagyom hogy ez a három szerencsétlen elvigyen téged hozzá, akkor a királyotok fog hadjáratot indítani. — sorolta tovább, egyre csak közelítve.

— Akkor mit tegyek?

Yan is elkezdett hátrálni, de csakhamar falba ütközött. Ami előbb még segített neki megbújni az árnyékban, most galád ellenségévé vált — legalábbis fejben így gondolta. Ha nem lenne itt a fal, már menekülne is tovább. Ez az ember veszélyesnek tűnt.

— A legjobb amit tehetsz, hogy elhagyod a palotát, még a környékét is. Megvárod amíg lecsillapodnak a kedélyek, és elkerülöd az összetűzéseket.

— De miért segítesz nekem? — Yan hiába nézett szögegyenesen lefelé, a szeme sarkából látta hogy a férfi már előtte áll. Így kénytelen-kelletlen feltekintett rá.

— Hahaha... — kissé meglepve figyelte, ahogy a másik hátravetve a fejét nevet. Mintha valami mulatságosat mondott volna.

— Én kis hiszékeny hercegnőm, nem segítek neked. — kezét kinyújtva az ujjai közé fogta egy ezüst hajtincsét. — Én elrabollak.