5. Fejezet — Tűz és Láng

Az egyre tornyosuló felhők a naplemente folyamán narancsvörösre színeződtek, majd egészen hirtelen fekedtek el, ahogy az életet és meleget sugárzó égitest lecsúszott a horizont mögé.

Úgy tűnt, esőt hoznak. Nagy, duzzadó fekete felhők úsztak át az égen, alacsonyra ereszkedve homályosították el az ember látását. Napok óta ilyen baljóslatú volt az időjárás, és már mondtak rá mindenfélét. Úgy tűnt, mintha ez az ereszkedő szürke halál Haiqin csendes, de kiszámítható megroppanását kísérte volna.

A vérvörös napsugarak még bűnbánóan rávetültek utoljára a karcsú, fekete tornyokra. A városra lassan ráesteledett. Haiqin északi része volt ez, közel a királyság határaihoz, ahonnan jó messze belátni a tovaterülő pusztaságot. Ugyanez a látvány fogadta az itteni herceget, aki jelenleg a környéki kastélyában töltötte a szabadidejét. Az épület bőven föléjemagasodott minden másnak, éreztetve lakói tekintélyét.

Nem volt különösebben véve egy látványosság, — a herceg sem — de mégis, megrendült a hit a királyban, ezért a tömeg a helyi befolyásos gazdagoktól esdekelte a megfejtést. A zavargások végett két állig felfegyverzett őr állt folyamatosan a rezidencia ajtaja előtt, további kettő és még három várakozott bent az előtérben. Szépen sorban váltották egymást, meg a kintieket is.

Ahogy egyre sötétedett, egyre kevesebben mentek ki az utcára. A maradékot az őrök zargatták kedvük szerint. Ezt tudva sokan siettek, köztük egy kecses, csuklyás köpenyt viselő alak is. Gyorsan behúzódott a falak takarásába, és árnyékként lapult meg az őrök figyelmesen vizslató tekintete alatt. A saját szemeit pedig lesütötte, mint ahogy azt a tanult csirkefogók teszik — nehogy megvillanjon a fáklyák fényében a pillantása, és ez felfedje a jelenlétét.

Amikor elhaltak a macskaköveken kopogó csizmás léptek, óvatosan felállt, és kis körbenézés után haladt tovább a célja felé. Hogy szándékairól szó essen, volt ma estére egy kis elintéznivalója, amiért még pénzt is fizettek, tehát mindenképpen megteszi a tőle telhetőt.

Az alak mozgása szándékosan lett sutább és nehezebb, hogy beleolvadjon a kint lebzselők ritkás tömegébe. Mintha csak egy hazafelé botorkáló részeg lenne, még motyogott is magában. Pedig az a kevéske mellette elhaladó ember igazán ügyet sem vetett rá.

Amikor pedig elért az utcán egy bizonyos pontot, gyors mozdulattal bevágódott a kőfalak közti vékony résbe, és mondhatni felszívódott. Senki észre se vette. A hanyagul egymásra pakolt építőanyagon túl pedig hirtelen tűnt fel, és fojtottan lehelve simult a falhoz.

Ahova érkezett, egy unalmas kis szoba volt, fapadlóval és fehér falakkal, bevetett ággyal és egy éjjeliszekrénnyel. Hogy megnyugodjon a korábbi izgalmaktól, mély levegőt véve beszívta a szobában terjengő áporodott illatokat, majd amikor rájött, hogy az ittlakó szőlőgyümölcsös aromával frissíti a szobáját, megpróbálta megkeresni a forrását. Az egyik fiókban megtalálta az ugyanilyen illatú üveges tégelyt is, szórakozottan cseppentett egy keveset oda, ahonnan bejött. Nem mintha számítana ha nem így tenne, de ha már van lehetősége rejteni a nyomait, megteszi.

Nagy kockázatot vállalt azzal hogy itt van, nevezetesen az életét. De a pénz is sok, amit a feladatért fizettek. Kérésre meg kellett ölnie valaki fontosat és befolyásosat, hogy ezzel valami még fontosabb dolgot segítsen elő...mert megbízásai gyakorta szolgáltak valamilyen politikai érdeket, de ő nem volt érdekelt a kliensei nézeteiben, csak azt csinálta amihez értett.

Most feltérképezi célpontja lakóhelyét, és megpróbál lecsapni rá. Ehhez rengeteg információra volt szüksége. Például, hogy egy építészeti bravúr folytán az egyik lakó szobája közvetlen a rezidenciát védő városfalak mögött található. Ez csak véletlen talán? Ha nem így lenne, akkor máshogy jut be, de így izgalmasabbnak tűnt.

Felemelte a fejét, és elnézett az ajtó irányába, ahonnan hangokat hallott közeledni. Folytatnia kell, jöhet a következő lépés. Ha elbukna, majd kikeveri magát és újrapróbálja. Eddig nem hagyta ott a fogát még sehol.

— — —

Közepes mértékű sürgölődés folyt a szépítkezőszobában. Két nő volt bent egyedül, az egyik a falnak dőlve a körmét piszkálgatta és panaszkodott, a másik megértően bólogatott hozzá, de oda sem figyelt. Sokkal jobban lekötötte a gondolat, hogy csinosan kell kinézzen. Nemsokára a herceg ágyában fog kikötni, és a legjobb formáját kell hoznia. Egy díszes karfájú székben ült, előtte szépítkezőasztal, azon egy kerek tükör, és megannyi szépítő kacat össze-vissza. Hosszú percek óta görnyedve bámulta a képmását, még pislogni is elfelejtett.

— ...annyira, de annyira pofonvágtam volna! Teljesen ledöbbentett a merészsége! — csattant fel az eddig is folyamatosan beszélő, ám hogy jelezze a dolog fontosságát, erősebben kezdett kopogtatni hosszú körmeivel az asztalon. — A herceg aztán odalépett hozzá... erre ő esütötte a szemét nyomban, ahogy a kivert kutyák szokták, amikor enni kapnak... megmondta neki, hogy engem ne bámuljon, mert én csak az övé vagyok.

— Aha... — a másik nő, bambán meredve a tükörbe igazgatta ízléses fonatba rendezett tincseit. — Aha, igen...

— Ó, egyébként a hercegnek senki sem elég jó. Még én sem. Nem értem minek kened ki így magad. — jegyezte meg epésen az előző, mert úgy érezte kezdi elveszíteni az irányítást a beszélgetés felett.

— Mi? — a szőke ekkor kezdett rá figyelni csak igazán. — Mi a baj, Nariana? A hajam?

— Nem... — a másik ráncolta a homlokát, végül pimaszul vállat rántott. — Hát, azóta nem hívott senkit közülünk, hogy téged kéretett. Ez sugallhat jót, de rosszat is.

A sötétben lapuló egyénnek végigfutott egy enyhe mosoly az arcán ennek hallatán.

A szőke felállt a tükör elől, körbejárt a szobában, egyre csak a haját babrálva. Az is zavarta hogy túl kicsi a hely, minden zsúfolt ebben a szépítkezőszobában. Ablak sem volt, kezdte fullasztóan dohosnak érezni a levegőt.

A másik nő, Nariana jelenléte is meglódította a gondolatait, "mégis kinek képzeli ő magát?" Nariana csak egy éve érkezett közéjük, egy egyszerű polgári családból. Szemben vele ő egy igazi nemes, és hosszú ideje gyarapítja a herceg kedvelt nőinek számát...

— Nem várakozok tovább. Megmondom az őröknek hogy még tíz perc! — szólt Nariana az ajtóból, majd becsukta azt, és eltotyogott valamerre.

— Menj csak, neveletlen kurtizán. — motyogta a szőke dühösen, utoljára erősen belebámulva a tükörbe. A maskarája elmosódott a sietsége miatt, sőt, a jobb szeme alatt nem elég erős a kontúr... ahogy nézegette magát, mozgást vett észre a háttérben. Először nem foglalkozott vele, hátha képzelődik, aztán a furcsa folt növekedni kezdett, vagyis közeledett.

Riadtan felnézett és hátrafordult, de megragadták a hajánál fogva és befogták a száját. A falhoz szorították, látásába egy fölémagasodó arc úszott be, ami elég közel volt ahhoz hogy lássa; egy nő, méghozzá elég szép.

— K-ki... — a szőke hirtelen rájött hogy sikítania kéne vagy ilyesmi, de ekkor beletérdeltek a hasába, és egy kesztyűs kéz szorult a torkára. Döbbent halszemekkel bámult bele az idegen különösen izzó vörös íriszeibe, amik szinte figyelmeztették; "meg ne próbáld."

— Mi a neved? — suttogta rekedten a nő, a másik pedig mintha hallani vélte volna a hüvelyt elhagyó penge sziszegését.

— Fíria. A nevem Ela Fíria, kérem... — nyögte, de ekkor elsötétült a látása, mivel elrántották a faltól, és tarkója találkozott egy tőr markolatával.

— Még segít is nekem, hihetetlen. — motyogta az idegen, majd gyors mozdulatokkal kötözte meg és tüntette el a nőt ott, ahol eddig ő rejtőzködött korábban. Betömte a száját is, nehogy rikoltozzon. Megölni még nem akarta, elvégre azon kívül hogy rosszkor volt rossz helyen, nem ártott neki semmivel. A terve sem változik könnyebben megvalósíthatóvá, ha végez vele — pedig ezért megtette volna.

Nariana azt mondta, tíz percet ad. Addig valahogy össze kell készüljön, csakúgy mintha egy jóravaló cselédlány lenne, aki megy kényeztetni az urát. Mélyen belül utálta az ilyen szerepeket.

Ledobálta sötétszínű álruhás gönceit, a fegyvertartóját, kardját, csizmáit, mindenét. Helyette előráncigált a táskájából egy kézi szappant, és lesúrolta magát. Megragadott egy csakugyan illatozó üvegcsét, és végigöntötte a bőrén. Muszáj elfednie valahogy az utca és a kosz szagát, fürdésre pedig nincs idő. Hátközépig érő, csapzott vörös haját szintén bedörzsölte frissítővel, két asztalon talált hajtűvel megpróbálta felfogni valahogy, de keserves szenvedések után dühösen letette őket. Hajtűkkel bajlódni — mégis mit gondol, mennyi ideje van?

A szekrényt szélesre tárva választott egy alkalomhoz illő kihívó alsóneműt, és beburkolta magát egy térdig érő vörös selyemköpenybe, hogy mégse félpucéran menjen ki a szobából. A tükörben megnézte magát, arca sápadt és enyhén koszos volt, ezért megpaskolta az orcáját, legalább kipirosodjon. Aztán ráeszmélt hogy pont erre találták ki a maskarákat. Fekete porral hintette be a szemhéjait, pirossal pedig a járomcsontja szélét, mégse tűnjön olyan egészségtelenül lefogyottnak az arca.

— Elégnek kell lennie. — mondta csendesen, miközben nézte a tükröt. Milyen nyomorultnak és magabiztosnak tűnt egyszerre, nemsokára szembenéz egy újabb kihívással.

Lábait belebújtatta egy pár vörös selyemzokniba, és elvette az asztalról a másik nő által odatett tálat. Egy üveg drágán felcicomázott bor és két kristálypohár volt rajta, hogy könnyebben teljék az este, ajándék a hercegnek.

S a saját ruháival és dolgaival mi legyen? Összerendezte őket, úgy határozott hogy a fekete köpenyegébe csomagolva kiviszi és elrejti őket valahol az épületben... Kilépett az ajtón, és egy pillanatig majdnem megijedt attól hogy nem emlékszik a pontos útvonalra a kastélyban, de egy őr máris ott termett hogy kérdőre vonja;

— Hol van már az úrnő?

A nő felvette a legkedvesebb mosolyát, és lágy hangon így szólt;

— Fíria hirtelen rosszul lett, úgy döntött hogy pihenni akar, ezért én megyek helyette.

— És még bent van? — indult volna az őr, de a nő selymes hangja megállította;

— Megzavarnád az úrnőt, miközben lemossa magáról a szépítőszereket? Biztosan nagyon dühös lenne.

Nem lehetett látni az őr arckifejezését, de inkább nem ment tovább. Valószínűleg nem akarta egy magából kikelt hárpia mérgével fárasztani az estéjét. Odalépett a vöröshajúhoz és intett neki kövesse.

— A herceghez viszlek egyenesen.

Az őr ment elöl, a nő utána, és így tudta letenni egy félreeső zugban a köpenybe csavart dolgait. Nem akart megszabadulni tőlük, de nem kockáztathatta meg, hogy észreveszik őket.

Különösen azért nem, mert amikor megérkeztek a lefüggönyözött díszes hálóterem elé, két újabb őr várakozott, és a parancsnokuk is.

— Bort és könnyed szórakozást hoztam a hercegnek. — csendült fel dallamosan a hangja.

— Kutassátok át. — morrant rá az őszhajú parancsnok, majd újra, amikor látta hogy a két őr kicsit nagyobb vehemenciával teszi ezt a kelleténél, felcsattant; — Óvatosabban, ti eszetlenek!

A nő természetesen mosolyogva tűrte a tapogatást, majd az elnéző félmosolyt is, amikor azok végre elhajoltak tőle, de végig ökölbeszorítva tartotta a bal kezét;

— Bemehet, nincs semmi nála.

— Rossz hangulatban van. — biccentett a parancsnok a hercegre utalva, és intett hogy húzzák el a vörös függönyöket. Figyelte ahogy a nő besétál a hálóterembe, majd a függönyök összezárultak.

— Pokolba is, milyen gyönyörű. De esküszöm egy életre, hogy nem láttam korábban. — mondta hirtelen az egyikük.

— Talán új. — rántott vállat a másik. — Időnként cserélődnek... azért a hercegnek is van ízlése, tudod te azt... Parancsnok úr, min gondolkozik?

Az említett parancsnok egy ideig tűnődött. Valamiért motoszkáló rossz érzés bújkált benne. Szeretett hinni az a megérzéseinek, mert azok rengetegszer mentették már meg az életét. Fejvadász volt, célpontjai mindenféle törvénytelen szerzetek voltak. Ha valaki nem akar nagyon hamar lefordulni egy mérgezett pengéről, egy-egy ilyen megbízás sok odafigyelést kívánt. Calier pedig hírhedt volt arról, hogy szép sorjában járul hozzá Neraföld számtalan rosszakarójának végső napjaihoz.

— Bagázs, elfárasztottatok engem, ez a bajom. Te, hozzál nekem inni valamit. A szokásosat. — vakkantott Calier az egyik őrre, aki tisztelgett és botorkálni kezdett valamely irányba.

Calier ezután fél füllel hallgatózott, hogy miféle hangok szűrődnek ki a függöny mögül. Lágy női beszéd, és a selyemruha súrlódó hangja.

— Nincs is itt semmi érdekes. — hajolt vissza. — Itt van már a borom?

— Még csak most indult el. — mutatott a fáklyákkal kivilágított folyosó végére a katona.

— Szedd a lábad, te is hozz még. A pincében maradt egy kevés a legutóbbi szállítmányból. Üssük el az időt, amíg a herceg bent dorbézol. — Calier már elérzékenyülve képzelte maga elé a jelenetet, ahogyan részegen fetrengve felejti el minden gondját.

— Dehát szolgálatban vagyok...!

— Nem sokáig, ha nem lesz a kezemben két olyan üveg pár percen belül. A herceg az herceg, a katona az katona... — Calier széttárta a karjait.

Eközben a függönyök takarásában a vöröshajú nő elengedte selyemköntöse övét, és hagyta az így megereszkedett, finom anyagot lecsúszni vékony vállairól. Elegánsan kibújt belőle, miközben szégyenlős mosollyal elfordult, lágyan ringatta a csípőjét. Ekkor rekedt morgás hangzott fel a bejárattól szemközt található ágyból, ahol maga a herceg terpeszkedett teljes széltében-hosszában. De ebben a pillanatban megnézve, nem lehetett volna semmiféle rangos megnevezést hozzátársítani.

Kopaszra borotvált tar feje, vizenyős szemei, tömzsi orra és széles, lapos arca csak fokozta ezt a megállapítást. Foltokban hiányos szakálla egybeolvadt a mellkasán található szőrrel, alatta puffadt hasára lepedőt terített, és azon pihentette kezeit. Hogy többet lásson a hálótermébe érkezett hölgy bájaiból, erőlködve elemelte fejét a párnáktól, de csakhamar fáradtan vissza is ereszkedett rájuk.

— Közelebb! Ide mellém, mézédesem. — parancsolta nyájas hangon.

A vöröshajú nő lassan közeledett, miközben szemeivel alaposan átkutatta a helyiséget. A függönyök miatt félhomály uralkodott, az ágy mellett már egészen elhatalmasodott a sötétség. Ezt ellensúlyozta az a megannyi apró, narancsfényű gyertya, amiket bizonyára a jobb hangulat érdekében gyújtottak meg. A földön és a bútorokon, díszes karfájú székeken, éjjeliszekrényeken ruhák és ékszerek hevertek, és csillogó aranypénzhalmok vonzották az ide belépők kíváncsi szemeit.

A herceg nagy nehezen ismét elemelte fejét a párnáktól, és tekintetével szinte rátapadt a nő sápadt bőrére. Különösebben nem lephette meg, hogy nem az általa hívatott úrnő érkezett, hanem valaki más, mert arcvonásai nyugodtak maradtak;

— Mi a neved, szépséges...?

— Előbb hadd mutassak valamit, Hercegem. — a nő arcán illemtudó, de igen vonzó mosoly villant meg. Az ágyhoz érve leült annak szélére, szinte karnyújtásnyi távolság választotta el őt a célpontjától. A helyzet feszültsége kezdett a tetőfokára hágni, és inkább csak a rutinja és a tapasztalata hitette el vele, hogy egyre gyorsuló szívdobogását rajta kívül nem hallja senki.

A herceg elégedetten röffentve kinyújtotta bal kezét, ujjai mohón markolászva keresték a nő kebleit. Vak vágyakozásában meg se lepődött magán, mennyire türelmetlenül várakozik az est fénypontjára. Másik kezével bort töltött magának és a hölgytársaságának, majd maga is megivott egy pohárral.

— Micsoda zamat, a legkiválóbb évjárat mind közül! — horkantott fel mámorosan, miközben kézlegyintésével ivásra unszolta a másikat is. — A győzelem ízére emlékeztet... gyönyörű tubarózsám, tudod te, mire gondolok?

A nő meglepődött és érdeklődő arckifejezéssel hajolt közelebb, rezzenéstelenül hagyva, hogy egyik hajtincsét a herceg az ujjai közé vegye. — Ó, nagyságos hercegem, mire gondolhat?

— Nem vagyok én olyan öreg vagy bolond, mint a király. Csatákat magányosan vívja, minduntalan tüske fúrja a hátát... Így hát, bolond és öreg. — a férfi nagyon kortyolt a borból, majd rangjához méltatlan módon lehelte szemközt a nőt, bűzlő alkoholos lehelletével. — Haiqin sorvad egy ilyen uralkodó keze alatt!

Újabb korty után elégedetten lihegve böffentett, és ismét a vörös hajtincsekkel kezdett játszani;

— ...Kinyitottam a kaput. Beengedtem a tömeget a várba. A katonák és a Templomosok... — kényszeredett vigyorra húzódott a szája. — Senki nem akar megküzdeni ellenük. A Templomosok ellen bolond lennék harcolni. Mégis mit gondolt a király, amikor megtagadta hogy kiadja nekik a hercegnőt, hah?

— Milyen nemes tett! A koncon marakodjanak csak a kutyák, egy herceg valóban másra hivatott... — a nő elragadtatottan sóhajtva dőlt neki teljes testével a másiknak, karjaival átölelte a hájas nyakat, és igéző pillantásával tartotta fogva a szemeit.

— Most már mondd csak el, kedvesem, mi is a neved? — a férfi beszéde enyhén akadozott, részeges tekintete éhesen falta a csupasz bőr látványát.

— Az én szerény nevem csupán Lenia.

— Óh, Lenia, milyen bájos és kedves név ez egy ilyen bájos és kedves... — a herceg felhős tekintete jókedélyűen pásztázta a mennyezetet, miközben kis szünetekkel döntötte magába az italt, és élvezte az apró, simogató kezecskéket a nyakán. Aztán valahogy furcsa érzése támadt. Előbb érezte magán a tüneteket, minthogy megszólalhatott volna. De mire megszólalhatott volna, már összeakadt a nyelve, és csak fejhangú hörgéssel tudott reagálni az erősödő zsibbadásra a testében.

— Errhghue... Lenia... Te... Leniaaaa... — kapálódzó kezei nem találtak támaszpontot, szédült és homályosan látott. — A borban...

— Dehogy a bor. — Lenia ártatlan szemekkel nézett rá, kibontakozott a gyengéd ölelésből. Bal kezének gyűrűsujján volt valami, amin megcsillant a fény. Egy apró gyűrű, amiből egy rejtett apró penge, akár a mérgező fullánk lökődött ki az előbb.

— Éget... — hörögte a férfi véreres szemekkel. — Égő fájdalom... Lenia, az Égő Rózsa! Egy bérgyilkos! Őrség, azonnal...

— Már lényegtelen, nincs semmi amit tehetnél. — Lenia hagyta lehullani az álcát, hidegen nézett a haldoklóra, aki már az utolsókat rúgta. Habzani kezdett a szája, kifordultak a szemei, és hátrahanyatlott a feje. Vége van.

Felállt volna, de ekkor rontottak be nagy zajjal az őrök, négy-öt felfegyverzett páncélos katona, és a vezetőjük, Calier, aki ahogy meglátta a gyűrött ágylepedőn térdelő nőt, kishíján felkiáltott örömében. Lenia pedig felszisszent, és a takarót maga köré csavarta.

— Szent ég, hisz igaz a mondás, mindig akad egy nagyobb hal! Mit gondolsz erről, Lenia? — kardpengéje hegyét a védtelen nő álla alá csúsztatta, ezzel kikényszerítve hogy a másik megemelje a fejét. — Hogy gondolhattad, hogy azt a sok gyilkosságot megúszod? A lehető legrosszabbkor jelensz meg, hát mit is tehetne ilyenkor egy fejvadász?

— Calier. — a nő állkapcsa összeszorult. — Tudhattam volna, hogy te vagy az.

— Égő Rózsa, innen nem mész el élve. — Calier megvetően nézett le rá. — Ez már személyes ügy. Nem a herceg halála miatt, ő csak felfogadott minket a saját védelmére. Nem érdekel hogy mi van vele.

— Ugyanazért a pénzért dolgozunk, mégis meg akarsz ölni. — szögezte le Lenia egy bájos szemöldökvonás kíséretében. — Tudod, nem is vagy te olyan szent igazságosztó, mint gondolod.

— A legkevésbé sem zaklatnak fel ezek a kifogások. — vigyorodott el az őszhajú férfi. — Erre az estére csak én fogok emlékezni, a Vörös Rózsa pedig nem lesz többé. Rég vártam is ezt a percet, hogy végezhessek veled. Annyi pénzt fognak adni a bájos kis pofidért, amennyit nem szégyellnek... — Calier mosolya hirtelen lekonyult. — Kár érted.

— Ismerem a szöveget, ne is folytasd. Ne akarj megtéríteni. — Lenia nyugodtan eltolta magától a torkának szegezett pengét az ujjával, a felsebzett bőréről lecsorduló vércseppet pedig lenyalta. — Mire vársz még?

Calier rezzenéstelen arcának látszatát egy futó fintor szakította meg;

— Ha már így kelleted magad, érdekelne, mit is tudsz nyújtani valójában. Fiúk, gyertek csak közelebb, szórakozunk egy kicsit.

— — —

— Hadd találjam ki, benyögtél valami váratlant, mire rád nézett és meglepődve azt mondta; hűha! De mire kimondta, már szíven is szúrtad a mérgezett gyűrű hegyével!

— Kérlek ne szakíts félbe, és ne kezdj találgatásokba. — felelte a vöröshajú nő szárazon, a csuklya rejtekéből hűvösen nézve a vele szemközt ülőre. — Biztos nagyszerűen hangzik elmesélve, de én nem éreztem magamat olyan kifejezetten derűsnek akkor. Félő volt, hogy Calier tényleg megöl.

— Ugyan már, a te képességeiddel? — legyintett nevetve a másik, arcát szintén csuklya fedte.

Lenia miután visszatért a megbízatásáról, ellátogatott a kedvenc helyei egyikére, egy piszkos kis sikátor tövébe. Az innen nyíló titkos ajtón át leereszkedett egy kivájt gödörbe, ahonnan mindig teli erszénnyel távozott. Persze nem jóindulatból, hanem megfizették mindenféle finomsággal, miután a megbízói érdekei szerint eljárva hidegvérrel meggyilkolt egy, vagy több személyt.

Most is így történt, az Északi negyed hercegének halála — akinek már a nevét is elfelejtette —, busásan jövedelmező hasznot előlegezett meg neki.

— Nekem rontottak azokkal a nagy kardjaikkal... — folytatta a mesélést Lenia, de abbahagyta, amikor kuncogást hallott. — Nehogy félreértsd, te szerencsétlen. Szóval, kitértem előlük. Sokkal gyorsabb voltam, akár körbe is táncolhattam volna őket. Hé, adj valamit inni, kiszáradt a torkom.

A köpenyes alak felállt az asztaltól, és elballagott a szegényesen felszerelt pultig, ahol feltette a kérdést;

— Sört vagy töményet?

— Vizet, ha lehet. — masszírozta meg a nő a homlokát. — Annak a bornak amit megittam, még mindig érzem a hatását.

— A víz csak kijózanít. Tapasztalat. Hidd el, néha jobb részegen. — az alak visszasétált hozzá, és egyenesen a nő elé helyezte a kért innivalót. Lenia rögtön értenyúlt, elégedetten felhörpintette a nagyrészét, majd megtörölve a száját elégedetten visszacsapta a fakorsót az asztalra.

— Ne csapkodj, ha megkérhetlek. — mondta az alak mélabúsan. — Már itt járt az a másik melák, akinek szokása mindent szétverni, amit csak meglát. Ezt az asztalt is. Nem hallod, hogy recseg?

— Levágtam a fejét. — közölte Lenia. — A hercegnek. Ott van a zsákban.

— Jólvan, látom nem akarsz tovább mesélni. Ennyire sietős, hogy egyből a pénzt akarod? — göcögött a csuklyás, de azért elindult, hogy begyűjtse a fejet. — Te jó ég, Lenia, mi ez a... bblueeeha!

A nő türelmesen elüldögélt a székében, amíg a másik végre felegyenesedett. A csuklya hátracsúszott a fején, amitől láthatóvá vált az izzadságtól erősen gyöngyöző homloka.

— Legközelebb szólj már, hogy több fejet is hoztál.

— Csak a hercegé számít, nem? — vont vállat a vöröshajú. — Calieré is belecsúszott a számításba, de épp csak egy kicsivel nehezebb volt idecipelni. Mérges voltam rá, amiért rámuszította a katonákat.

Bár élcelődött, belülről nem volt még teljesen megkönnyebbülve. Egészen csodával határos módon tudott meglógni, még úgy is, hogy elvileg kiiktatta a számára legnagyobb veszélyforrást is — Caliert. Igazából meglepte hogy összefutott vele, egyáltalán nem számított arra, hogy találkoznak. A hírhedt fejvadász megszállottan vadászott a Leniához hasonlókra, épp ezért furcsa, hogy hagyta magát felfogatni egy nemes mellé. Pedig egy olyan rátarti és őrült ember mint Calier, biztos hogy nehezen viselné az értelmetlen henyelgést és semmittevést,

Mindenesetre már halott, és nem jelent több veszélyt. Alábecsülte Leniát, és ez okozta a vesztét. A nő nem győzte emlékeztetni magát, hogy ezen okból kifolyólag ő maga se kezdjen kicsinyeskedésbe soha.

Calier csúnya módon halt meg, valóban levágta a fejét, méghozzá a gyűrűjével. Az ékszer belsejébe egy fémszál volt feltekerve, amit szükség esetén használni tudott bizonyos dolgok elvágására.

— Hozzálátsz a következő munkádhoz? — hangzott fel a kérdés a pult mögül. — Hihetetlen hogy ki kell mondjam, de tolonganak az emberek...

— Igen vagy nem. Majd meglátom, miről van szó. — Lenia a fogait piszkálva meredt el a távolba. — De így is annyian vannak, hogy ha kinyírnánk egyet, jönne három másik a helyébe.

— Rossz fényt vetne ránk. — húzta el a száját a másik. — Egyébként is, ez a mostani más. Különleges. Érdekelne?

— Előbb fizess a mostaniért. Feleslegesen nem viszem vásárra a bőröm. — morrant fel szokatlanul barátságtalanul Lenia.

Jó ideje volt egy kis kényelmetlen szájíze a munkájával kapcsolatban, mintha a megérzései figyelmeztetnék valamire. Ez pedig kizárásos alapon vagy a lebukás veszélye lehet, vagy az egyik melója során belehal valamibe, — ezek szoktak a bérgyilkosok buktatói lenni.

Miután a leszámolt aranyak csengő hangon halmokba rendeződtek a ruhái zsebeiben, valamennyivel engedékenyebben kezdett viselkedni;

— Mesélj akkor arról a különlegességről. — kortyolt bele újra a vizébe.

— Nem kertelek, Lenia. Tudom, hogy nem is kenyered a mellébeszélés. — tárta szét a karjait a csuklyás férfi. — Maga a Fehér Templomos, Katalies kért fel minket, hogy úgymond szólva, fogjuk el a Jéghercegnőt.

Lenia csendesen ült a helyén, nem is tudta eldönteni hogy melyik név hallatán nézzen nagyobbat. Tudott a pletykákról, a kiterjedt besúgóhálózattal kapcsolatban révén még többet is tudott, mint a legtöbb városi polgár. A Jéghercegnőt rengeteg helyen látták, ami alapvetően nem túl meglepő, csakhogy a palotán kívül. Ráadásul volt egy kísérője is, aki állítólagosan az elrabló is egyszemélyben. Lenia nem azért volt meglepve, mert a Jéghercegnőt akarják a Templomosok, ugyanis ez jó ideje nyíltan ismert tény volt. De az az ember, aki vele van...

— Azt mondod, Katalies az. De miért...? Miért akarná, hogy én...? — kérdezte tűnődve. "Vagy talán" — gondolta — "a megérzésem erre az esetre vonatkozott. Valami történni fog."

— Nem is lepődtél meg annyira. — konyult le a férfi vigyora a csuklya alatt. — Tudod, azt hittem majd kiköpöd a vizet vagy ilyesmi. De válaszolva a kérdésedre, kit érdekel?! Ilyen lehetősünk egyszer van ebben a rohadt életben!

Lenia rákönyökölt az asztalra, és beledöntötte az arcát a tenyerébe. Fejében őrült gyorsan pörögtek a gondolatai, egyik a másik után. Már olyan sok ideje... hogy ő, és az az ember... újra találkoznak. Csak úgy szórakozásból, de úgy érezte, meg kell ezt osztania ezzel a ficsúrral is;

— A Jéghercegnő kísérőjéről gyanúsan nem mondasz semmit. Pedig pont ő az, aki miatt Katalies jött hozzánk, nem pedig bárki más. Érted már? Nagyon kedves kis alvilági bűnszervezet ez itt, de valahová nem ér a kezünk.

— Összefoglalom, megijedtél. — bólintott a férfi. — De alaptalanul. Nem vagyunk biztosak még abban, hogy tényleg a Hatok egyik tagjával állunk szemben. El kell fogadjuk a felkérést, hisz Katalies van itt, mögötte pedig a Templomosok! De ugye ezt mondanom se kell.

— Elutasítom. Mit vesztek? Ugyanúgy a Hatok egyik tagja az ellenségem lesz. Mindkettő oldalon van egy. — Lenia hangja meglepően nyugodt és acélosan hideg volt, fejben erősen körvonalazódott egy terv a fejében. Úgy tűnik, kapott egy esélyt az élettől, hogy lehetősége legyen képletesen törleszteni egy keveset abból a hatalmas adósságából, amivel tartozott egy bizonyos személynek. Álmában sem gondolta volna, hogy erre ily módon kerülhet majd sor.

— Lenia? — a férfi nem tudta tenni a viselkedését, és zavartan nézte ahogy a másik kisétál. — Hova mész?

— Elutasítom Katalies kérését, sajnálom. — a vöröshajú nő ezzel otthagyta a helyiséget. Nem tudta, hogy Katalies tisztában volt-e az ő érintettségével az ügyben, mindenesetre valószínűleg meg fogja lepni ezzel a lépésével. De ha mégsem, addig is, Lenia végre úgy érezte, valami történni fog... Maga akarta megkeresni a Jéghercegnőt, — és ha a sejtései beigazolódnak, Ghostblade lesz a másik személy. Furcsa volt, de a név hallatán egyszerre rándult görcsbe a gyomra, és mégis közeli ismerősnek érezte őt, ami valójában nem is csoda, a múltjára tekintettel lévén.

Ki kell jutnia Haiqinból, követnie kell a párost. Vagy eléjük menni, utolérni őket. De az utcák most már tényleg tömve vannak őrökkel, a határokat is szigorúan felügyelik, és közel pattanásig feszült a helyzet itt, a fővároshoz közel. Az Északi Negyedben ennyire még nem volt érzékelhető a nyomás...

És hogy jómaga, Lenia mit is akart? Igazából gőze sem volt még, de azt érezte a legjobbnak, hogy megkeresse a férfit, és hogy szót váltson vele. Tájékoztatni akarta a helyzetről, bár valószínűleg Ghostblade pontosan tisztában van azzal, hogy most már rémisztően sokan vadásznak rájuk mindkét oldalról.

Ahogy kikecmergett az egyik mellékutcából, újra a forgalmas utakon találta magát. Kint világos volt, egész eget elborító felhős délelőtt. Lenia, fejébe húzta a csuklyáját, és apró, cinkos mosollyal vágott neki az útnak. Lássuk, igazak lesznek-e a megérzései.