4. Fejezet — Hó és Jég

Amint a teremtő nap első sugarai elérték az erdőt, a félhomályból egy fiatalnak tűnő férfi lépett elő, erőteljesen bámulva a földet. Patanyomok. Erre ment a páros, talán egy órával ezelőtt.

Felemelte a fejét és hunyorogva a messzi síkságba bámult. Házakat és füstöt látott, úgy tűnt lakott területhez érkeztek.

"A célja hogy minél messzebb kerüljön...kerüljenek... Ostintól? Érdekes."

Kezével óvatosan végigsimított a nagyméretű vörös hegen a homlokán, elsöpörve hosszú hajszálait előle. Érzett valami különöset, bizsergetőt, de nem megmondani mit jelent ez. Talán az eljövendő eseményektől való izgalom. Elvégre a hírhedt Hatok közül felbukkant az egyik, és elrabolta a hercegnőt. Ő pedig, kitartóan követi őket. Elméletben nem vették észre őt idáig, sem Ghostblade sem a lány. De ha mégis, igazából számára olymindegy.

Megdörgölte még egyszer a homlokát, majd ráérősen sétálni kezdett utánuk. Utol fogja érni őket, ahogy Ghostblade mondta korábban, egy nyomornegyed közelében vannak. Talán kicsit túl közel is merészkedett hozzájuk, hogy hallja a beszélgetésüket... nem számít.

Érdeklődését fokozták és felcsigázták az események. Egyelőre célja csak egy kívülállóként való betekintés volt, távolról szemléli az eseményeket — aztán úgy dönt, ahogy jólesik.

Dúdolva leporolta utazóruháját, lassú léptekkel megindult az ösvény mentén. Utol fogja érni őket nemsokára. Vajon mi járhat Ghostblade fejében? Ha bele akarta volna képzelni magát az ő szemszögébe, talán...

Megtorpant egy pillanatra, elmerengett.

"Ha valóban Ostin ellen akarna vonulni, egyedül kevés lenne véghezvinni azt, amit akar. Ehhez erős társakat kell találnia."

Felemelte a fejét, csodálkozva bámult az irányukba.

"Szóval erről lenne szó? Segítséget kér? Ez egyre izgalmasabbnak hangzik. Remélem nem gondolom túl."

Ráérősen sétált, a harmatos fű halkan cuppanó hangokkal kísérte, amíg rendes földútra nem tévedt. Itt már csak a ruháinak halk zaja, és a kardja fémes csörgése hallatszott. Jobban kéne ügyelnie, legalább legközelebb alkalmasabb öltözékben fog érkezni mások után lopakodni... hogy megkímélje magát a felesleges lebukástól.

— — —

Haiqin Yan álmában sem gondolta volna, hogy egyszer hasonló helyre téved. Első pillantásra egyébként nem tűnt olyan hihetetlen borzasztónak, csak később eszmélt rá igazán. Ezek az emberek itt éheznek. Meg szenvednek ők máshogy is, szegények és együgyűek, de leginkább éhesek.

Amikor lóháton beügettek a szűk utcákba, morogva és szitkozódva kerülte ki őket a csőcselék, egymáshoz és a falhoz tapadva. Nem akarták hogy eltapossák őket.

— Tűnjenek inne'! — krákogott egy megfeketedett bajszú férfi rekedt hangon. A kapualjban ácsorgott, hosszú, csontos ujjaival rögzítette magát az ajtóhoz, hogy a hullámzó tömeg ne sodorja magával.

— Itt nincsen semmiféle látnivaló, lovon ülő uraim! Menjenek inne' el... csak megeszik azt a keveset, amink van.

Ghostblade nem reagált semmit a mozdulatra, szótlanul haladt tovább, nem úgy mint Yan, aki habozva nézett vissza utánuk.

— Nem segítünk rajtuk...? — motyogta halkan, és összeszorult a kantáron a keze. — Apám azt mondta, a királyságunk gazdag és neves. Hogy lehet egy ilyen hely itt?

— Hercegnő, az utat figyeld.

A morózus kitérő válasz után Yan sem akart beszélni. Csak némán figyelte ahogy jajongva-gajdulva kitér előlük az embertömeg. Egyszerű ruhákat hordtak, a vállukon az áruikat vagy kevés megmaradt motyójukat cipelték, akiknek semmi sem volt a kezében, próbáltak szerezni maguknak. Látványosan vagy kevésbé látványosan.

A szűk utcák árnyékosak voltak, piszkosak és bűzlőek. Amikor csitult mögöttük a zsivaj, elértek a szokatlanul néptelen főtérhez. Földbedöngölt hosszú tartóoszlopok kerítették körbe a kis piacot, rajtuk foszladozó narancssárga anyagok kifeszítve, amik védik az esőtől a portékát. Amikor a közelükbe értek, Yan látta hogy mindenféle anyagból varrták össze; ruhák, kendők, takarók, lepedők.

Ghostblade egy kisebb épület irányába tartott, Yan követte, ahol pár ló volt kikötve a fal mellett. Volt karám is, de az állapotok nem voltak megfelelőek a fogadásra. Túrt földön, és töredezett fakerítésen kívül nem volt ott már semmi. Az épület nyitott ablakán egy kabátos ember tekintgetett ki időnként.

— Három ezüst. — vetette oda foghíjról, amikor kellő hallótávolságba értek. — Rakja le az ablakba. Engem nem vernek át az utazók, jobb ha tudja.

Yan óvatosan felnézett rá, a férfi minden porcikája bizalmatlanságot és megvetést sugárzott. Még el is húzódott tőlük, sőt, amikor találkozott a tekintetük, rondán kiköpött. Csak a pénzt kereste a szemeivel türelmetlenül.

— Most mit csinálunk...? — Yan pislogva fordult utazótársa irányába.

— Eladjuk a lovakat. — mormogta a férfi nyugodtan, de a homlokát ráncolva. Homályfedte arckifejezése valami ilyesmire emlékeztetett. — És ilyenkor nem én fizetek.

— A lótartás nem ingyen van! Ideadja a két lovat, meg a három ezüstömet! — háborgott a tulajdonos az ablak mögött, majd egy kis csend után gúnyolódni kezdett; — Nagyszerű uram, tetszik tudni itt, ebben a porfészekben ez az egyetlen, ismétlem, egyetlen hely ahol lovat vehet, vagy eladhat. Talán ha odatalál, még elügethet a zsombékos kietlen mocsáron át Haiqin fővárosába, egy napi járóföldnyire innen.

— Sürgősebb a dolgunk annál. — morogta Ghostblade. — Eladni jöttünk. És venni.

Yan nyugtalanul nézett körbe. Nem tetszett neki a hely különösebben, de nyomasztóan elkeseredett légkör nehezedett rá, amióta emberekkel találkoztak itt. Elnézett a lovak irányába;

— Szegény párák. — suttogta. Soványnak és elhanyagoltnak tűntek mind. Az érzés arra késztette, hogy tétován megsimogassa a saját lova nyakát.

— Ideadja a lovakat, tehát én viselem a gondjukat, sokba kerül a tartásuk. És fizessen is, ha venni akar! — a veszekedés hangja újra felhangzott. — Hat ezüst, lehetne kevesebb de több is.

Ghostblade mélyet sóhajtott, és nem kívánta többet fecsérelni a szót. Annak ellenére is, hogy nyilvánvaló pénzlehúzás zajlott, még csak nem is különösebben volt rejtegetve a szándék. A kért összeget lehelyezte az ablakba, a benti férfi ezt elég gyorsan tudomásul vette. Szinte kivágta a zsalugátereket a hirtelen mozdulata. Utána kihajolt, undorodva meredve a napfénybe, a vevőire.

— Kösse oda azokat. — intett a többi lóhoz. — Meg vigyen onnan el amennyit akar, bánomisén...

— Nem lóháton megyünk tovább? — suttogta érdeklődve Yan, miután leszállt a hátasról és odavezette őt Ghostblade mellé.

— Majd később. — hangzott a felelet.

A piactérre mentek ezután, kifogyott ételkészletüket feltölteni. Kerülgetve az embereket, Yan leült az árnyékba, néhány fadobozba csomagolt kellék mellé. Kezeiben törékeny csészét tartott, és hosszú ideig szemkontaktust tartott a benne található tartalommal.

— Ilyen ételt... — bökte ki halkan. — Apám sohasem mondta hogy ilyen szegénységben élnek itt az emberek. És ilyet esznek.

A csészében hideg leves kavargott, biztatóan úszkáltak benne a zöldségdarabok.

— Nem tetszik, hercegnő? — Ghostblade hangja komolyan csengett.

Yan felnézett a férfire, aki nem sokkal ült mellette a közelben, szintén egy fadoboz társaságában. Köpenyét magáraterítette, így semmi se látszódott az öltözékéből alatta. Talán a felismeréstől óvja magát. Az eddig hátán cipelt, hosszú kardját pedig a doboznak támasztotta.

— Mi lenne, ha a levesed egy éhező gyerek készítette volna el, hogy a pénzből életben maradjon? Edd meg, ne panaszkodj.

Körülöttük emberek zajongtak, szokásos vásártéri jelenetek; kufárkodás, zsémbes akadékoskodás, pénzérmék koppanása és csörgése. Ebben a hangos, a mindennapok szürkeségéhez képest mégis elenyészően jelentéktelen zűrzavarban, Yan fáradt nyögéssel összehúzta magát, és nagy nehezen legyűrte a levesét.

— Na és... merre megyünk most? Miért veszünk lovat, ha már volt kettő? Mi a célod?

Yan máskor lesütött szemekkel elnézést kért volna a fennakadásaiért, de kezdte megszokni hogy semmiben sem hasonlít a korábbi életéhez a mostani világ. És kíváncsi volt.

— Most várunk. — motyogta a gondolataiba révedve a férfi. — ...a királyi városban vettem a lovakat egy kovácsmester boltjában. Felismerhetik őket később.

— De már most is felismerhetik. — pislogott az ezüsthajú nő. — H-ha valaki, megvesztegeti azt az embert, ami nem tűnt túl nehéznek...

— Hm. — Ghostblade nem válaszolt semmi érdekfeszítőt. Mintha figyelmét továbbra is elvonta valami, amit nem tartott érdemesnek megosztani vele.

— Mesélj valamit. Biztos sok mindent tudsz. — panaszolta csendesen Yan, ujjai önkéntelen játszani kezdtek a csizmája szárával. — Például... ha a Hatok tagja vagy... biztos ismered a többi legendát.

— Ismerem.

— Találkoztál már velük? Ugyan, biztosan.

Ghostblade mintha tűnődött volna, hogy megosszon vele valamit. Végül közelebb hajolt, világosan a szemeibe nézett, és lassan mondta;

— Mind élők vagyunk. Talán legendák, de nagyon is élők.

— Miért fontos ennyire kiemelni? — Yan elfordította a fejét, befűzte a csizmáját, bekötötte, utána újra befűzte.

— Úgy érzem, nemsokára megint találkozni fogok eggyel. — morogta félhangosan, némi éllel a hangjában. — Céljuk van. Nekem is és nekik is.

— Kivel találkoztál legutoljára?

Yan megunta a cselekvést, teljes testtel a másik felé fordult. Közben a haját piszkálta. Túl koszosnak tűnt.

— Izgalmas egy történet volt. Nan Fenggel...

— Mesélj róla. — kérlelte Yan. — Nem tudom semmivel meghálálni, de...

Ghostblade szótlanul legyintett, mozdulata összeütődő fémek zajával járt, ami felkeltette a nő érdeklődését. Nem is értette, hogy nem vette észre eddig. A másik vasbilincseket viselt mindkét csuklóján, amikről vastag láncszemek lógtak le.

— Ennek is köze van...hozzá? — Yan önkéntelen is a szája elé kapta a kezét, nem tudta elképzelni miféle dolog tudta elkapni, vagy kiszolgáltatottá tenni Ghostblade-et.

— Nem. — a válasz határozott volt, de a férfi elmerengett. — Ez itt. — megrántotta a bilincseket. — Korábbi.

— Most pedig hallgass figyelmesen, mert úgy döntöttem hogy mesélek...

— — —

"Nan Feng, vagy ahogy az emberek ismerik; A Menny Kardja. Ereje páratlan, csakúgy mint esze és figyelmessége is. De évek óta önkéntes száműzetésbe vonult a Déli hegyekbe, ahová már csak a nagyon elszánt tanítványok merészkednek utána.

Ghostblade tudta ezt, ezért is volt úton feléje. Időnként meglátogatta ezt a magányos, csendes férfit, aki egyetlen női cseléden kívül tényleg senki mással nem töltötte a társaságát. Ghostblade pontosan ismerte a történetet, elvégre ő volt az a rejtélyes idegen, aki még régebben találkozott a csinos cselédlány betegeskedő nővérével is... azóta elhunyt. Nan Feng szerelme volt az a nő, és képtelen volt elfogadni a történteket, ezért szép lassan felemésztette a gyász.

Ghostblade tehát időről-időre meglátogatta, hogy nagy erők árán rávegye a beszélgetésre, tájékoztassa a világ eseményeiről, és hogy játsszon vele. Nem tudta miket művel Nan Feng abban a nádfedeles pagodában, meg az egyéb környéken lévő pavilonokban, de az biztos hogy sokat játszott táblajátékokat... Minden alkalommal amikor ott volt, megkérdezte hogy kíván-e visszatérni. Nan Feng alázatosan nemet mondott."

"Az eddig lágyan szitáló szél erőre kapott, hatalmas, pelyhes hódarabokat csapott az utcán mászkáló emberek arcába. Így ők mind visszahúzódtak a házaikba.

A hóesés forgatagában csak a feketés füstcsíkok jelezték a falu jelenlétét. Kicsi falu volt ez, a Déli hegyek közt. Ormótlan méretű sziklák mellett kezdtek el építkezni annak idején az ideköltözők, szemlátomást nem zavarta őket a ciklikusan visszatérő, kibírhatatlan ítéletidő ténye. A falu mellett magasodott egy igen meredek és koromsötét sziklafal, amit mint mindig, vastagan belepett a hó. Az oldalán, mint ahogy a vetődés alakít ki rögöket és árkokat, egy nem túl széles út vezetett el a házak felett. Sokan használták már útnak az ideutazók közül, a hely népszerűségét nem csökkent annak ellenére sem, hogy meglehetősen könnyen lehetett megcsúszni és farkasszemet nézni a halálos mélységgel.

A hóvihar még inkább felerősödött.

Valahol fent nem messze, a meredek sziklafalnál is magasabban, egy sík területen most kapta fel a fejét egy rózsaszín napernyős nő. Őrajta, és a mellette hóban térdeplő férfin kívül nem valószínű hogy még mások is kint tartózkodtak. De úgy tűnt, mégis.

"Valaki közeledik" — a napernyős nő ezt érezte. Lassan oldalranézett, mintha fájna a mozdulat, mégis elegánsan és illedelmesen tette mindezt.

— Jáde... mennyi ideig aludtam? — a férfi pedig magáhoztért a gondolataiból, és ehhez csak az a picike megingás kellett, amit a nő tett az előbb. Jó ideje mozdulatlanul szobroztak a hóesésben.

— Csak pár óra, mester. — felelte szelíden Jáde, és a fagytól kivörösödött kezecskéit a ruhaujja mögé rejtette. — A vihar...

Nan Feng megértően bólintott, fejét enyhén elfordította a másik irányába. Jáde a szokásos kék hanfuját viselte, amit két selyemövpánt hajtott egymásra a mellkasán, és leért a bokájáig. És bár tapasztalatlan szemnek fel sem tűnt volna, de látta remegni a nőt.

— Menj vissza a pagodába. — biccenteni akart az említett hely felé, de a fagy teljesen eldermesztette az izmait. — Túl hidegre fordult az idő.

— Jáde nem mehet vissza a Mester nélkül. — fűzte a szavakat a nő, kezeit szorosabbra fonta az ernyő fanyelén.

— Menj csak. Még itt szeretnék tölteni egy kis időt... vele... — Nan Feng hangja ellágyult a mondat végére, szemei mégis végtelen szomorúsággal teltek meg, és az ugyancsak végtelennek tűnő hómezőre nézett. Nem mondta ki szavakkal, de fájt neki a hiány.

Ezt Jáde is érezte. Átélte a fájdalmat és az ürességet is, ami körbevette őt már azóta, hogy nővére jobblétre szenderült. "A Mester és a nővérem jegyesek voltak" — gondolta magában. — "Szereti és hiányolja őt ennyi év után is. A hideg földben akarja keresni őt, de már rég nincs ott."

— Hadd maradhasson Jáde is, vigyázni fog a nyugalmára. — rebegte gyengéden, és a fejébe húzta az ernyőt, hogy kivédje az erős széllökéseket. A fagyos fuvallat keményen vágott a bőrébe, felborzolta a fekete haját, és megtépte a ruháját is.

Nan Feng még jó ideig ült ott a hóban — "Lám, a Mester sosem fázik" — gondolta szerényen Jáde —, majd pár perc múlva mélyen kifújta a levegőt, és feltápászkodott. — Menjünk be, Jáde.

— Vendégünk van.

— Tudom. Épp ezért.

Jáde habozva odalépett mellé, óvatos kézmozdulatokkal leseperte a nagyobb hókupacokat a férfi ruhájáról és hajáról. Nan Feng hagyta.

Ahogy végigsimított a sötétszürkés hajszálain, a fagyos prémen, és az alatta viselt fekete ruháján, újra megdobbant benne egy különös érzés. "Nővérem, majd ismét mesélni fogok..."

A férfi lassan indult meg, elfogadva Jáde kedveskedő, mégis visszafogottan tiszteletteljes támogatását a karja alatt. Így sétáltak vissza együtt a pagodáig. A bejáratban Nan Feng újra leseperte magáról a havat, megpróbálta kirázni a ruháiból a nedvességét. Nem ment.

— Készülj fel a fogadására, nemsokára itt lesz. — csakúgy mellékesen mondta mindezt, mert pontosan tudta hogy Jáde észben tartja a dolgokat, jobban is mint ő.

— Úgy lesz, Mester. — a másik meghajolt és összezárta az ernyőjét. Megfordult, s amíg a férfi bevonult a falakon belülre, ő várakozva nézte a messzeséget. A hegytetőről szép a kilátás. Bár most nem éppen a legjobbak a látóviszonyok.

Nem sokat kellett ácsorognia tétlenül, feltűnt egy lovas alak. Lassú tempóban közeledett, a hátast egy köpenyes illető lovagolta meg, hátán apró kiálló foltként tűnt fel a kardja. Jáde ismerte őt, gyakran járt erre. Amikor a közelbe ért, meg is akarta szólítani, de az alak gyorsabb volt nála;

— Nan miatt vagyok itt. — a hangja rekedt volt, hiába köszörülte meg a torkát ismét. A fagyos levegő okozhatta.

Könnyedén szállt le a lováról, Jáde elvezette a szüntelen prüszkölő hátast egy fedettebb helyre. Úgy tűnt, nem az ilyen körülményekhez szokott.

Amikor visszasétált, látta a férfit ott állni ahol találkoztak, nem ment be az engedélye nélkül. Bár nem volt rá szüksége. Jáde itt egyedül Nan Fengnek tartozott bármiféle engedelmességgel, mindenki más szempontjából csupán erősen ajánlott lehetőség volt. Elvégre miért akarná megsérteni a Mester által kedvelt személyeket? De még ha ismeretlenek is, rossz hírnevét terjeszti a helynek az elhamarkodott viselkedéssel.

Aprót biccentett a férfi irányába, aki így nyugodtan besétált a pagodába. Jáde mögötte lépdelt, figyelmesen nézve a magas és szikár alakját. Ő és a Mester valahogy mindig érdekesen ütötték el az idejüket, ezért úgy vélte, jó hatással vannak egymásra. Jáde csak örülni tudott annak, ha Nan Feng egy kicsit is elszakad a gyásztól és az örökös bánattól.

— Készíts egy kancsó forró teát nekünk. — rendelkezett a házigazda, majd ő és a férfi halk beszélgetésbe kezdtek. Jáde megértette hogy őrá itt nincsen szükség, ezért csendesen és észrevétlenül hagyta el a szobát.

Hogy teát készítsen, szüksége volt azokra a levelekre amiket még legutóbb hagyott a hóban, nővérkéje mellett... ki kell mennie értük.

A pagoda bal és hátsó szárnyán magas bambuszerdő feküdt, és ezen a területen lett eltemetve a nővére. Így rendelkezett neki közvetlen halála előtt.

Jáde szerényen letérdelt a sírdomb előtt, összeszedte az előző alkalommal itthagyott leveleket. Néha kijött ide, amikor úgy érezte túlcsordulnak benne az érzelmek, és nyugalomra, útmutatásra lett volna szüksége. Itt lehűtötte a csapongó gondolatait, elgondolkodott a dolgok értelmén, és nagyrészint megoldást talált a problémáira.

— Drága nővérem. — végigsimított a hideg, merev kövön. — Itt vagyok megint.

Választ természetesen nem kapott, de nem is várt. A halottak beszéde figyelemre intené az élőket.

— Nem tudtam teát készíteni neked, amelyiket a legjobban szeretted... tudod, most újra itt van az az úr... időt tölt a Mesterrel. — miközben mesélt, lehunyta a szemeit. A mondat végén pedig kivárt, és élvezte a nyugalmat. A szél már csitult, a hóviharnak nyoma sincs.

— Emlékszel, sokat kérdeztem tőled, miért szereted annyira keserűn... — témát váltott, hogy ne merengjen el túlságosan a múlton. — A teát. Mert szereted őt. Azthiszem, mostmár én is érzem ezt a szerelmet. Átadod nekem az érzelmeidet...?—

Ekkor elnémult és élesítette az érzékeit. A bambuszerdő sűrűjében három ember figyelte őt. Ki sem nyitotta a szemeit, csak hangosabban szólalt meg, mondandóját nekik címezve;

— Kik bújkálnak ott és milyen célból?

Mozgást hallott, a három ember nem is várt tovább, kisétáltak a bambuszerdőből. Féloldalasan feléjükfordult, alaposan végignézve őket. A vezetőjük hosszú, durva anyagú szövetruhát viselt, alkarjaira és kézfejére kötéseket csavart, lábát prémcsizma fedte, fejét pedig szalmakalap. Ami vészjóslóbb volt, az az égő tekintete, és sebhelyektől torzított arca. Két társa szorosan mögötte lépdelt, hasonló öltözékben.

— Elnézésed kérjük, ha megzavartunk. Mo Jintong vagyok, a Jintong stílus tanulója, csakúgy mint ifjabb fivérem és húgom. — mutatott a két másikra. — A Hatok Nanját keressük.

Jáde lehunyta a szemeit és visszafordult a sír felé;

— Ezen a hegyen él, de fontos vendége van ma, nem tud fogadni titeket. Az idő nem megfelelő. Most menjetek.

A fiatal férfi felhorkantott, a kardja markolatára csúsztatta kezét, fenyegetőbb hangnemben szólalt meg újra;

— Megannyi sivatagon átkeltünk, hegyet megmásztunk, folyón és erdőn átloholtunk, mindezt azért hogy találkozhassunk A Menny Kardjával. Azt szeretnénk, ha tanítana egyet s mást, a déli harcművészeti stílusokról. — közelebblépett, halkabban lehelve. — ...de a kishölgy, aki mégcsak nem is ismer minket, most rögtön el akar küldeni minket csomagolni... nem vagy egy kicsit udvariatlan?

Jáde felállt, megőrizve a hidegvérét és nyugalmát. Az őt ért sérelmek vajmi kevéssé izgatták, de zavarta hogy megbecstelenítik a nővére nyugvóhelyét, és helytelen megállapításokat tesznek a mesteréről.

— A Mester megtanított pár mozdulatra, amikor olyan kedvében volt. Ha a déli harcművészetről akarsz tanulni, hadd én részesítselek gyakorlatban, és ne ő.

Nem örült hogy harcba kell bocsátkoznia, de más lehetőség nem állt a rendelkezésére. Szóba sem jöhetett, hogy odavezeti őket a pagodába. Így kénytelen kiállni ellenük.

— Mi hármónkat még senki sem győzött le. — Mo Jintong nagy köröket rótt le a nő körül, veszélyes pillantásokat vetett rá, miközben szüntelen bámulta is a testvéreit. Hárman, három irányból fogták közre Jádét.

— Senki. — nyomatékosította újra. — A stílus, amit használunk, — jól jegyezd meg: Jiuxuan. Most pedig lásd valójában...!

Elrúgták magukat a talajtól, kardjuk sziszegve hagyta el a hüvelyt, harci kiáltással rohantak felé. Jáde ezt szinte látta előre, meglepődni se volt kedve. Fejben átgondolta hogy nincsen erre igazán ideje sem, mert alapvetően ő a tealevelekért jött ide...

Kinyújtotta a kezeit és felvette az alapállást, amit a Mester tanított neki. Először a bal felől érkező ért oda, finoman kiütötte a kardját a kezéből, miközben eltáncolt a jobb oldali csapás elől. Tenyértővel homlokon ütötte őt, Mo Jintong fiatalabb fivérét, aki most nyögve tántorodott hátra és terült el. Ugyanekkor a másik lábára helyezte testsúlyát, és félköríves seprő mozdulattal elrepítette a levegőben pörgő kardját.

Mo Jintong most ért oda hozzá, átlós vágással akarta befejezni a harcot. Jáde gyorsabb volt, előtte termett és megragadta és megfeszítette az alkarját, miközben alulról erősen könyéktájt ütötte meg. Hallotta gyilkos haraggal felkiáltani a férfit, és hallotta a ropogó csontok hangját is.

A húg oldalról akarta felnyársalni, ekkor elképesztő hajlékonysággal tért ki hátra és guggolt le, miközben jól térdhajlaton is vágta Mo Jintongot, aki erre összezuhant a hóban.

Megpördült és felemelve a lábát éles rúgással lökte földre a másik nőt, és még esés közben őt is halántékon ütötte. Most már mindhárman a földön hevertek.

— A jiu... Jiu-miféle stílusod nagyszerű. — bólintott Jáde, és szenvtelenül meghajolt. — Hálás vagyok hogy könnyen vetted az akadályokat, és most meg kell kérjelek titeket hogy távozzatok, Jáde pedig elviszi híreteket a Mesterig. Az út csúszós lefelé, óvatosan ereszkedjetek.

Hátatfordított és felvette a tealeveleket a földről, kényelmes tempóban visszasétált a pagodáig. Remélte hogy mire legközelebb kijön, már eltűnik onnan ez a három.

Igazából gyakran jöttek kalandvágyó idegenek ide, elhíresült a hely a Hatok Nanjának jelenléte miatt. Sűrűn érkeztek a látogatók, hogy felmérjék kardforgató tudásukat egy legendával szemben, vagy a déli harcművészeti stílust tanulmányozzák. Természetesen Nan Feng fogadta őket és beszélt velük alapesetben, de a mostani helyzet megkívánta hogy helyette intézkedjen, az ő megzavarása nélkül.

Elsietett hogy megfőzze a teát, csészéket készített elő, és várakozott. Már csak azt kellett kitalálnia, mit mondjon a Mesternek, hol volt ennyi ideig. Bár valószínűleg tisztában van vele, így csak egy jóleső félmosollyal nyugtázza a füllentését.

Amikor lefőtt a tea, Jáde besétált a szobába, egy fatálcán hozva a kancsót és a csészéket. Bent meglepően sötét volt, csak az oldalt lévő ablakokon szűrődött be némi fehér világosság. Ez a hó szikrázása volt, és a nap áthaladó fénye, ami megtört a szürkésfekete felhőkben.

Léptei alatt halkan ropogott a fapadló, ezért puhán lelassított. Érdekes módon egyébként, ez nem a vendégszoba volt, hanem a nappali rész. Nan Feng jól megbízhatott már a férfiben, ha ilyen nyugodtan beengedte a személyes terébe.

Nan Feng és vendége már egy táblajátékot játszottak, az asztalon szerteszét hevertek a fehér és fekete gömbök.

— Hol voltál ennyi ideig? — kérdezte csendesen a házigazda, hosszú szempillái alól tűnődő pillantást vetve a jelenlegi állásra.

— Jáde csak... elhajtotta a falusiak kutyáit.

Letette a tálcát az asztal szélére, majd a forró csészéket a felek oldalára helyezte. Ezután előkapott egy legyezőt, és hűsítő levegővel simogatta megégett ujjait.

— Szerinted mi lesz a következő lépésem, Jáde? — Nan Feng a magasba emelte a fehér kövei egyikét.

Az említett az arca elé kapta a legyezőt és szégyenlősen mosolygott, bár ezt már csak a szemein lehetett látni. Ghostblade figyelmesen ránézett egy pillanatra, és elgondolkodott.

— Két legenda játszik egymás ellen, A Menny Kardja és Ghostblade. Hogy is szólhatna bárhogyan is bele a játékba Jáde? Kérem, élvezzék a teát. — és engedelmesen kivonult a szobából, és a fal mellett állva őrködött. Nem is a védelem miatt maradt, de hogy ha szólítják, gyorsan odaérhessen hozzájuk.. "Majd erről is mesélnem kell, nővérkém..."

A szobában egy jó ideig csak a kövek rakosgatásának hangjai csendültek fel. Nan Feng bekerítette a terület nagyrészét, de Ghostblade váratlanul egyenlített egy meglepő lépéssel, ami álló falat emelt az ellenfele elé.

— Mit tervezel? — A hosszúhajú férfi elismerően kortyolt bele a teába, és a csésze felett pásztázta szemeivel.

— Ha azt mondom, ez az utolsó alkalom hogy itt járok, elhiszed nekem?

Nan Feng kezében nem remegett meg a csésze, csak a szeme villant;

— Elhiszem. De miért? Miért akarsz elmenni a Mennytoronyba? Még ha rólad is beszélünk, Ostin és Katalies iszonyú erővel bírnak. És ez csak az a kettő.

— Még az is lehet hogy egy darabban jövök vissza. — Ghostblade mélyen a szemeibe nézett. — A segítségeddel biztosan.

— Sajnálom, de nem hagyom el ezt a helyet. — Nan Feng hangja vibrált, fejét a tenyerébe döntötte. — Saját döntésből nem használom többé a déli harcművészetet.

— És mindezt egy halott nő miatt. — a kötéses férfi rátapinthatott a lényegre, mert Nan Feng kelletlenül lehunyta szemeit.

— ...nem értheted. Csak remélni tudom, hogy soha nem kell ilyet érezned.

— Ostobaság, a halált senki nem értheti nálam jobban.

A levegőben nem uralkodott feszültség, de valami más igen. Nan Fengnek volt egy ötlete erre vonatkozóan, de nem érdekelte most különösebben. Bár érezte hogy a játékot nem természetes úton fogják befejezni.

— Épp itt tévedsz. — kényelmesen hátradőlt és megtámaszkodott az egyik kezén, a másikkal az ajkaihoz emelte italát. — Vannak dolgok, amiket nehezebb megérteni a halálnál. És ez egy... olyan dolog.

— Ó... — Ghostblade mintha meg is lepődött volna, de furcsán tette. — Szóval így.

— Nem segíthetek neked. — Nan Feng újra megingatta a fejét. — Sajnálom.

— Kár. Barátok lehettünk volna.

Most suhant át valami hátborzongató a levegőn, ebbe beleremegtek a plafonról lógó papírcsíkok és pislákó lámpások, kialudtak a lobogó gyertyák, és felkavarodott a tea a csészékben, a kint álló nő pedig különös bizsergést észlelt.

Nan Fengnek nem kellett a másik szemébe nézzen, hogy kitalálja, de mégis megtette. A fojtogató lila tekintet szinte kiabált felé; VÉRSZOMJ!

— Tedd meg. — mondta nyugodtan. — Mióta beléptél ide, tudtam mi a szándékod. Megtiszteltetés a kardod által meghalni.

Ghostblade tekintete fenyegetőbbé vált, szája sarkában mosoly jelent meg;

— Ez az utolsó játékunk, Nan. — a hátán lévő kardjáért nyúlt, és hagyta hogy a szürkés kötéscsíkok leperegve róla szabaddá tegyék az éjfekete pengét. A fém felszínén lila színben égő rovatkák rajzolódtak ki, és veszélyes lüktetést árasztottak magukból. — Menny Kardja, ideje felébredni!

A játékasztal máris a levegőben volt kettétörve, fekete és fehér gömböcskék százai pöttyözték a teret. Nan Feng hárított és hátrált egyszerre, miközben a másik férfi mozgását figyelte. Valami nem volt természetes. Rosszat sejtve felkiáltott;

— Jáde!

A nő szó nélkül kivágta az ajtót és bejött rajta, kintről pontosan hallotta mi folyik bent, de parancs nélkül nem tehetett semmit. Már rohant is volna, de Ghostblade ekkor irányt váltott, és felé vetette magát a szoba közepéből.

— Jáde!! — Nan Feng kiáltása most sebzetten és fájdalmasan hangzott.

Ghostblade lendülete kisodorta a bejáratból a megzavart nőt kintre, a derekánál fogva maga elé húzta, kardját pedig átdöfte. A penge hegye némán fordult ki a kék ruha másik oldalán, alattuk a hófehérséget vörös foltok szennyezték be.

Jáde meglepetten kapkodott levegő után, abbahagyta a mozgolódást. Felnézett volna a férfi szemeibe, de ő ekkor szorosabban húzta magához, fejét a vállaira hajtotta. Mintha óvná valamitől.

A következő pillanatban fülsiketítő zaj hallatszott, a pagoda oldala szó szerint felrobbant. Nan Feng állt a hiányzó falak helyén, hihetetlen erő és gyilkos bosszúvágy örvénylett körülötte. Szemei fehéren izzottak, csakúgy mint kitartott tenyere, ami okozta a robbanást, és összpontosult egyetlen pontban a távolban — Ghostblade. De ő tudta hogy ez lesz. Nan Feng hőn emlegetett és az egész kontinensen csodárajárt déli művészete korántsem volt olyan megnyugtató: képes volt több méternyi távolságból is kitépni az ember belsőszerveit, anélkül hogy hozzájukért volna.

A hátában sugárzó fájdalom terjedt szét. Nem láthatta, csak érezte, hogy egy tenyérnyi területen hiányzik a bőre és a húsa. Elnevette magát, hitetlenkedve és rosszindulatúan;

— Hahaah... Nan, annyi éve ismerjük egymást... még mindig nem tudsz legyőzni.

Eldobta az eddig kezében tartott teáscsészét, ami puhán érkezett a pelyhes hóba. Ami érdekesebb volt, az a tartalma: a tea vörös színe éppoly árnyalatban sötétlett, mint az állítólagosan megsebzett Jáde vére.

— H-hogyan? — Nan Feng kifulladva támaszkodott meg egy épen maradt gerendában, de nagyon hamar jött rá magától is. Nem fedte el csalódott szomorúságát, és úgy nézett a saját tenyerére, mintha legszívesebben levágná azt.

Ghostblade harsányan nevetett még egy pár másodpercig, de utána ő is kedvetlenül hagyta abba. Kieresztette a nőt a kezei közül, aki nem rohant el, sőt, hagyta hogy ránehezedjen. A hátán lévő seb most kezdte igazán éreztetni a hatását.

— Rávettél hogy használjam. Te... — a hosszúhajú férfi késpenge szélességűre szűkítette ajkait. — ...és Jáde.

Jádének semmi baja nem esett a sokkon kívül, csak a ruhája hasadt fel. Közvetlen az átszúrás előtt, Ghostblade a vörösszínű teát végigöntötte kardján. A penge pedig el sem érte a nő bőrét, csak a viselt selymet.

— Nevetséges... — szűrte a fogai közt Ghostblade, miközben hagyta, hogy ideiglenesen használhatatlanná vált bal karját a nő átvesse a vállai felett, és visszatámogassa a részben romokban heverő épületig.

Ezután Nan Feng a hangulatát és kimerültségét tette felelőssé, hogy valamiféle pihenésről motyogva visszahúzódjon a lakosztályába, míg Jáde elbotorkált a sebesülttel egy másik szobába. Megpróbálta ellátni, de a férfi nem nagyon engedte, lóra akart ülni és továbbmenni.

Visszakísérte őt a meredek sziklafalig, — Ghostblade lóháton, ő gyalogolt — ahol megtorpant, és napernyője alól pislogott ki esdeklően;

— Jáde csak idáig kísérhet el, visszatér a Mesterhez.

Ghostblade búcsúzásképp megrántotta az épen maradt vállát, de érezte hogy van még valami.

— Hagyd, hogy Jáde ellássa a sebed. — bökte ki a nő. — Veszélyes így továbbmenned.

— Majd begyógyul. — Ghostblade sokatmondóan bámult ki a csuklyája alól. Ismét havazni kezdett, és a szél is feltámadt.

— Még ha rá is vetted hogy az ígérete ellen tegyen, tudhattad, hogy nem fog veled tartani. Nem jön le a hegyről. Akkor miért? — Jáde szomorkásan mosolygott. — És én? Még mindig képtelen vagyok betölteni a nővérem helyét.

Ghostblade észrevette hogy ezúttal nem harmadik személyként utalt magára. Ez valamennyire könnyítette a dolgát, de még mindig nem tudta az okát, a nő miért nála keresi a választ. Az arckifejezése beletörődöttnek és kétségbeesettnek tűnt, mintha maga is tisztában lenne a valósággal.

— Pótolhatatlan vagy a számára, ez világos. — fejével biccentett, miközben felidézte magában is a nem sokkal korábban történteket. — Ha ennél többet szeretnél, akkor döntened kell hogy mit tartasz fontosabbnak. De tudd, hogy képes vagy támogatni a Menny Kardját...okos lány vagy te, tudod mit akarok mondani.

Jáde bólintott. Tudta, de olyan szívesen meghallgatta volna mástól. Akkor könnyebb volna ráfogni, hogy mi idézte elő a változást.

A férfi ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és elindult volna, de Jádét még furdalta a kíváncsiság valami iránt;

— Utolsó szavak csak...! — kezdte. — A Mesternek... akár egy macskának, olyan a veszélyérzete, biztosan tudja, ha ártani próbálnak neki. Hogyan rejtetted el a valódi szándékaid, és tettél úgy, mintha meg akarnád ölni?

— Sosem tettetem.

Jáde enyhén elnyitotta hidegcsípte rózsavörös ajkait, de nem mondott semmit. Figyelte ahogy a ló lassan botorkál a rögös úton, a rajta ülő férfi pedig már a hegy mögötti lejtőt várja. Egyre távolodtak.

Valamennyire kezdte érteni, Nan Feng miért érzi magát felüdültnek és jókedvűnek a férfi közelében. Mert amikor megszólal, különös és bizsergető érzést okoz a szavaival, magyarázat nélkül hagyja tetteit, kétségeket kelt és oszlat el egyszerre. Most úgy érezte, még ha semmi köze sem volt a csatához ami abban a szobában zajlott, mégis közelebb került a Mesteréhez gondolatban. És ezért hálás volt.

— Köszönöm. — megkereste a mostanra messze lévő homályos alakot, meghajolt, és elindult hogy visszatérjen a teendőihez."

— — —

Az idő délre járt, talán még kicsit későbbre is, mire végetért a mesélés. Ghostblade csak néha mozdult meg, halkan és nyugalomban magyarázott, Yan pedig kicsire húzódva átölelte lábait, és a térdeire hajtotta fejét, úgy hallgatta. Sajnálta is amikor vége lett, de nem maradhattak így örökké.

Az emberek közben jártak-keltek körülöttük, egészen egyszerűen mintha nem is telt volna az idő, az jelenlévők számában nem lehetett volna felfedezni változást. Valójában minden piac ilyen, de Yan egészen ritkán hagyta el a palotát korábban, és döbbenten fogadta az észveszejtő zsibvásárt. De mostanra már nagyjából hozzászokott, csak néha ütötte meg a fülét egy-egy hangosabb kiáltás.

— Szóval ő is egy a Hatok közül? Borzasztó ereje van. — szólalt meg halkan, akaratlanul is megborzongott.

— Nem kétlem hogy megölt volna. — Ghostblade időnként hosszan elrévedt, és a válaszai is későn érkeztek. Valamin nagyon gondolkozhatott.

— Nan Feng, te, Ostin, Katalies... És kik még? — Yan próbálta visszaterelni a férfi figyelmét a beszélgetésre, ezért dacosan megemlítette azokat a neveket, amikre Ghostblade mondta hogy ne tegye hangosan vagy nyilvánosan. Terve bevált, sietve folytatódott a magyarázás;

— Még ketten. A Fekete Templomos meg Asura. Nem értem miért mondom el, de...

— Asura? — pislogott Yan érdeklődve. — Tudsz róla mesélni?

— Elment a délelőtt a szájtépéssel, hercegnő. Legyen elég annyi, hogy régebben megölt egy rakat embert, meg van a fején egy vörös akármi. Ez ki kellene elégítse a kíváncsiságod. — a férfi száraz hangja szinte leforrázta a másikat.

Yan bánkódott egy kis ideig, azután keze akaratlanul is játszani kezdett a nyakláncával. Igaz is, eddig is hordta, csak a ruhái alatt. Nem akarta hogy felkeltse vele bárki figyelmét. Körbenézett, de mindenki valami mással volt elfoglalva, így lopva tenyerébe fogta a vékony aranyláncon lógó, kék fénnyel derengő kristályt.

Visszaemlékezett, a király azt mondta neki még egyszer, ezzel a nyaklánccal együtt találták meg a jégben. "Talán ez egy jégkristály. Meg kéne vizsgáltasd, fontos lehet." Yan nem engedte nekik, kötődött ehhez az apró kristályhoz. Tetszett neki, és nem akarta hogy idegen kezek elszakítsák tőle. Talán az igazi szüleinek egyetlen ajándéka számára.

Ekkor a tömegből egy alacsony, fiatal lány lépett oda hozzá, egyszerű paraszti ruhát viselt, haja két copfba fogva hordta a tarkóján, és csodálkozó nagy szemeivel őt nézte.

— Milyen szép, mint egy angyal! Ezt az almát, — kezeiben egy érett, piros almát tartott. — a tied! Szép angyal, neked hoztam!

Yan érezte hogy hirtelen átfut rajta a hideg, és elsápadt, füleit a haja mögé söpörte, sőt, nemrég vásárolt szürke köpenyét csuklyaként használta. Sokszor kiáltották meg szörnyetegnek, boszorkának, fattyú ivadéknak, de épp ilyen intő jelnek számított az is, ha angyalnak vagy tündérnek gondolták a fülei láttán.

— Köszönöm. — rebegte halkan, és elfogadta az almát. — Én nem vagyok angyal.

— Angyalok. — morrant fel Ghostblade, magára vonva a kislány figyelmét. — Karöltve építették fel az emberekkel együtt a civilizált világot, kétszáz éve pedig válogatás nélkül megtizedelték őket. Pokoli háború tört ki, gyenge és erős is egyszerre hullott el. Az angyalok nem "szépek". — fejezte be erélyesen.

A kislány zavartan lesunyta a fejét és elhátrált, de utána ugyanazzal a csodálkozó pillantással illette Yant, aki halkan suttogott;

— Megtorolták rajtunk ezt a bűnt, mert irigyek és kapzsik lettünk, az angyalokat pedig visszazárták a Mennytoronyba. Ez elég kellene legyen.

— Elég, eh? — Ghostblade hangja úgy hangzott mintha felvonná a szemöldökét a csuklya takarásában. — És szerinted hány olyan ember kóricál még Neraföldön, a kontinensen, akik olyanok mint én? Gyilkosok. Őket tán nem büntették meg? Ha az Istennő megtorolt volna bármit is, a bűnös lelkek is ezrével pusztultak volna ki.

Yan nem értette miért beszél így, de úgy érezte, ez a férfi sokkal többet tud, mint amennyi látszik rajta. Kellően hidegrázó az őszintesége, és olyan felemlegetős hanghordozásban beszél a múltról, mintha maga is ott járt volna.

Ghostblade embereket ölt volna meg? Yan erkölcsi kódexe nem gyökerezett túl közel a szívéhez, világosan látta hogy szentként nem tudna még életben maradni. Valamennyire elfogadta hogy lopni kell, rabolni, mert az ember éhes és szomjas a hosszú idők megpróbáltatásai után. Tudta, hogy a férfiak erőszakot tesznek a nőkön, és ezt is valamennyire elfogadta, mert Yan próbált mindent elfogadni és azt mondani rá: megoldjuk, és újra egészséges leszel. De maga is nő volt, és zsigeri borzongás futott keresztül a testén csak a gondolatától is, ha vele történne meg.

Tudta azt is, hogy az árván maradt gyerekeknek mi a sorsa, a kóborló háziállatokat felfalják az éhezők, a holttesteket kizsebelik a nincstelenek, hogy szörnyű, fertőző betegségekben hullik el minden harmadik újszülött. De mindre azt akarta mondani: Megoldjuk! Az árva gyereket felneveljük, a kóborlókat befogadjuk, az éhezőket megetetjük... S a világ mégsem ilyen, hanem ennek a groteszk fordítottja, ahol kegyetlenül megtorolják még az el sem követett vétket is.

Hallott a Hat Legerősebb legendájáról, és hogy sokuk közülük megannyi emberrel és angyallal végzett, amíg a köztudatba jutott a hírük, nevük. De a szörnyű igazság az az, — Yan a szeme sarkából itt vette észre azt a magas, izmos férfit, aki nem messze tőlük egy kosár almába belerúgva fenyegette az eladó árus életét — hogy az átlagemberek bár nem tűnnek ki túlságosan a tömegből, de elkövetik ők a maguk bűneit is bőven. Nem kell valakinek tagja legyen a Hatoknak, hogy hírhedt kéjgyilkos, erőszaktevő vagy tolvaj legyen.

Ghostblade pedig az előbbi elmondása szerint pont az ilyenek közé sorolható. Ha az volt a célja ezzel, hogy kényelmetlenséget okozzon neki, hát sikerült.

— Mamaaa!! — a kislány visítva rohant oda a kosár alma környékén térdre borult rongycsomóhoz, aki az anyja lehetett.

Előttük magasodott a robusztus, kopaszra borotvált, rémisztő alak, akit csak a "Gondnok"-nak hívtak ebben a koszfészekben. Természetesen ilyen zülött állapotokban a jelzők nem kifejezetten takartak valós hivatást, jövedelmező hasznot viszont igen. Ő, és a mostanra háta mögé felsorakozó másik két ember bűnöző volt, méghozzá erős és határozott bűnöző. Aki pedig erős és határozott, könnyen lenyomja az akaratát mások torkán.

A Gondnok feladata a pénz beszedése volt, amit az életükért fizettek az árusok. Az ilyesmit általában egyszerre szokták begyűjteni, így elmaradott tartozásról lehetett szó.

— Kegyelmes uram, könyörüljön! — nyögött fel a nő panaszosan. — Már kifizettem, hát miért fizessek még?

— A kölyköd fejpénze hiányzik.

A kislány vinnyogva elemelkedett a földtől, ahogy a férfi a hajánál fogva megragadta és a levegőben lóbálta.

— Vagy ha nincs pénz, fizet majd a vér.

Yan riadtan ugrott fel, figyelve a jelenetet belehasított valami érzés hogy sürgősen tennie kell valamit. Ghostblade felé fordult, aki némán meredt maga elé jó pár perc óta.

— Segítenünk kell nekik! — úgy szorította az almát a kezében, hogy félt, összeroppantja. — Ghostblade, neked megvan az erőd hozzá. Miért nem segítesz rajtuk? Az életük a tét...

— Mégis miért segítsek? — a férfi vagy savanyú képet vágott, vagy csak a hangját torzította olyanná. De végül komolyan vette a kérést — Hiszékeny hercegnőm, ha ezt az egyet megmentem, miért ne mentsem meg mindet? Ne vágj közbe. Rengetegen vannak most is ennek a nőnek a helyzetében, voltak és lesznek még sokan. Nem változik meg a világ rendje, csak a te látásmódod, és a nagy a különbség a kettő közt.

— De... — Yan az ajkát harapdálta, még mindig vívódott magában. Végül döntött, nem bírta tovább nézni az eseményt közbeavatkozás nélkül. Felpattant és fürge léptekkel sietett oda, nehogy késő legyen.

Tudta hogy nincs pénze, amivel megmenthetné a lány és az anya életét. Ezért akart felajánlani valami mást, amiről remélte hogy elég lesz. Csak meg kell őrizze a hidegvérét, határozottnak kell tűnnie...

— Engedd el. — saját magát is meglepte a hűvös hangja. — Csak egy gyerek.

A férfiak egy emberként fordultak feléje, végigmérték, és Yan már most érezte, hogy hidegrázás lesz úrrá rajta nemsokára. Ők csak egy fiatal, vékony nőt láttak, sápadt bőrrel és szürkés hajjal, aki ebben a pillanatban nyújtott feléjük egy aranyláncon lógó ékkövet.

— Vedd el ezt, mint fizetség. Nem pénz, de az értéke elég kell legyen, hogy elengedd őket. A szüleim ajándéka számomra, egy kristály, a Mennyekből. — ez csak elvétve volt igaz, elvégre Yan nem volt biztos az eredetében, de épp ugyanígy hálás volt annak a valakinek, aki odaadta ezt neki még kiskorában.

— Lassan a testtel! — hördült fel hirtelen a csupaizom férfi, majd nyugodtabbra vette a formát; — Téged még a környéken se láttalak, ki vagy te? És úgy látszik, van a tarsolyodban még egy-két csodabogár eheheh...

— Ez a fizetséged! — Yan nem kiabált, éppen csak felemelte a hangját, de tekintete szinte megfagyott. — Hagyd el ezt a helyet! És ne bántsd a gyengébbet. Cserébe pedig vedd el ezt.

A férfi felszisszent, felemelte busa fejét, és vadul lépett volna közelebb, hogy megtorolja a kis csitri szemtelenségét, de a társa megállította a vállánál fogva.

— Gondolkodj egy kicsit. — suttogta a fülébe. — Gondolkodj már! Ez a nő valahogy furcsa nekem. A hangja és a kiállása. Nemesnek tűnik, nem egy elkanászodott vakmerő kölyöknek. Nem akarom magunkat belekeverni olyasmibe, amiből rosszul jöhetünk ki, érted? — morogta feszültebben a végén.

— Legyen. Te tudod, főnök. — rántott vállat a másik, és kinyúlt hogy erőszakosan kitépje a nő kezéből a nyakláncot. — Akkor ezt megbeszéltük.

Yan figyelte ahogy az a három lassan eltávolodik, és a szívéről egyszerre esett le nagy kő, de gördült fel rá egy újabb is. Érezte hogy forróság önti el az arcát, a mellkasában pedig fájdalom terjed szét. Hiányérzet. Eladta az egyetlen dolgot, ami a korábbi életére emlékeztette a palotában.

Lassan elfordult, a nőre vezette tekintetét, aki a kislányát ölelve rimánkodott neki, a szétgurult almák közt.

— Nem tudom kifejezni szavakkal a hálám, olyannyira hálás vagyok! Köszönöm hogy megmentett minket!

Árnyék vetült rá, amire riadtan kapta oda a fejét. Ghostblade volt az, jóval fölémagasodott, és úgy nézett le rá olvashatatlan tekintettel.

— Olyan embereknek akiket nem is ismersz, nem fogsz találkozni velük még egyszer, és nem tudják viszonozni a segítséged, miért adtál oda egy emléket? A szüleid ajándékát? — kérdezte.

Yan kénytelen volt elfordulni, kezeivel a szemét törölgette, és halk hangon rebegte;

— E-ez csak egy tárgy volt. Semmi több. Még ha csak egy napig is, megpróbáltam megmenteni egy másik családot. Lehet hogy csak két napig lesz elég. Talán már holnap feleslegessé válik. De segítettem egy anyának és a lányának együttmaradni. — elfordította a fejét, nehezen állta csak meg a könnyeit. De így is kicsordultak. — Nem számít, hisz csak egy tárgy volt. Menjünk tovább... menjünk...

Ghostblade komoran nézett le a nőre, majd lassan megfordult és sétálni kezdett. Yan pár másodperc múlva követte, elfojtva a szipogását, de ő maga is tudhatta hogy értelmetlen rejtegetnie, a másik biztosan meghallja őt, akármilyen halkan is próbál szenvedni.

— Akkor megyünk. Éjszakára keresünk szállást. Gyere.