2. Visszatérés

12 évvel később

A busz megállt és az ajtók kinyíltak.

Az egyetlen leszálló, hátára vetette piros táskáját és megállt a legalsó lépcsőfoknál. Mélyen magába szívta az enyhén fémes tavaszi levegőt, majd elégedetten elmosolyodott. Kékeszöld szemében elszántság és izgalom égett, mert tudta, végre megérkezett.

A fiatal lány, nagy lendülettel lelépett az aszfaltra, mire az ajtók bezárultak mögötte és a busz tovább hajtott, végérvényesen ott hagyva az északi kisfaluban.

Tizenkét év telt el azóta, hogy akarata ellenére kénytelen volt elhagynia szülőfaluját és családját, pontosabban, ami megmaradt belőle. Azon a bizonyos estén ugyanis minden megváltozott.

Édesanyját sose találták meg, apja pedig nem sokkal a történtek után, teljesen magába roskadt, majd egy nap, minden előjel nélkül gyámügyesek kopogtattak az ajtajukon és magukkal vitték egy távoli gyermekotthonba.

Alig múlt hat éves mikor utoljára látta édesapját.

Most viszont, hogy betöltötte a tizennyolcadik életévét, otthagyta az otthont és elhatározta, kideríti mi is történt pontosan azon az estén.

És, hogy mi is történt vele miután az erdőben elvesztette az eszméletét? Az még saját magának is talány. A megtalálói váltig állították, hogy másnap hajnalban leltek rá, egy mező szélén nem messze a házuktól. Ő maga viszont, nem emlékezett másra, mint a sötétségre és édesanyja sikolyára.

És ez az, amiért visszatért. Válaszokat akart.

Viszont nem tudta, merre induljon tovább. Az apja kérésére az otthon titkosított minden adatott, legfőképpen az édesanyjához kapcsolódókat. Ez viszont egy pillanatig se csüggesztette el. Épp ellenkezőleg, ettől csak még jobban eltökélte magát.

- Eltévedtél?

Összerezzenve a kérdés hallatán megfordult. A hang egy alacsony öreg férfihez tartozott. Meghajlott hátával egy faragott botra támaszkodott. Kockás sapkája alól, kilátszó vöröses haja őszbe vegyült, zöld szemei megfáradtan fénylettek.

- Nem.. vagy is igazából egy bizonyos William Lawrencet keresek. – válaszolta reménykedve, hiszen egy ilyen kis faluban elkerülhetetlennek tartotta, hogy az emberek ne ismerjék egymást. Az idős férfi arcát figyelve, ezt el is találta.

- Oh, William Lawrence. – sóhajtott fel, mintha régi emlékek elevenedtek volna meg benne.

- A jó öreg Flúgos Wili. Hát hogyne tudnám, merre lakik, de a helyedben messze elkerülném. Megszállott egy bolond az már szent igaz!

A lány megrökönyödve meredt a férfire.

- Kérem, mondja el, merre lakik. Mindenképpen találkoznom kell vele!

A férfi egyik szemöldökét lusta ívben megemelte.

- Ha nem értesz, a szép szóból hát legyen. –vonta meg a vállát. Balra fordulva, kezével előre mutatott. – Menj itt egyenesen végig, majd a pékségnél fordulj balra. Tarts jobbra az egykori kőfal irányába, míg az utolsó házat el nem hagyod. Azután a földúton menj tovább az erdő irányába. Egy romos épületet keres, aminek a kapuját vadszőlő nőtte be.

A lány lelkesen megköszönte a segítséget, búcsút véve a férfitól, fülébe dugta fülhallgatóját és bekapcsolta kedvenc zenéjét,, útnak indult.

A fülhallgatók hangosan dübörögtették a dobhártyáját, de ez jobbára, csak kifogás volt, hogy elterelje figyelmét. Nem akart a gondolataiba merülten tanakodni a férfi szavain.

Félt, hogy az apja valóban megbolondult és ez a gondolat sehogy se engedte el, akárhogy próbált tőle szabadulni.

Füle mögé tűrve rezes szőke haját felnézett. Észre se vette, de már rég elérte a falu szívét. A szerény vidéki angol házak között húzódó utca szélén, lila kikericsek virágoztak, míg a levegőben ismerős édes illat szállt a közeli pékségből.

A helyiek ez idő alatt lázasan készülődtek. A fákon és falakon lógó díszek, lampionok Ostara napját a tavaszi napéjegyenlőség ünnepét hirdették. A főtér közepén hatalmas máglyát állítottak, míg a gyerekek maszkokban kergetőztek a tömeg között.

Váratlanul az egyik fiúcska egy idősödő asszonynak ütközött és kiverte a kezében lévő papírzacskót és az almák szanaszét gurultak. Néhány épp a lány lába elé. Kivéve fülhallgatóját lehajolt, hogy felvegye.

- Ezek a fránya kölykök, nem tudják mi a tisztelet, de majd én elkapom a grabancukat és akkor...- zsörtölődött magában a nő miközben próbálta összeszedni az almákat.

- Elnézést, azt hiszem ez az öné. – nyújtotta át az almákat. A nő meglátva a lányt, elkerekedett szemekkel meredt rá, mint aki éppen szellemet lát.

- Nem lehet. – suttogta –Mégis te lennél az? Aliz Lawrence te vagy az?

A lány számára ismerős volt ugyan a bozontos hajú telt nő, mégse nem tudta hova tenni.

- Ismerjük egymást? – kérdezte zavartan.

- Én vagyok az Marie! Hát nem emlékszel?

Ekkor eszébe jutott. Mikor a szülei sokáig távol maradtak a munkájuk miatt, mindig egy bozontos piros pozsgás arcú nő vigyázott rá, akit úgy hívtak Marie Eliz. Az egykori szitter régen olyan volt számára, mint egy második anya. Hintázni, olvasni tanította és valahányszor megbetegedett mindig főzött neki kakaót.

- Mézzel és fahéjjal. – csúszott ki a száján, mire a nő szemei élénken felcsillantak.

- Hát mégis emlékszel!- csattant fel. – Mesélj, mi van veled édesem, azóta nem láttalak, hogy az apád...- a nő hangja hirtelen elakadt.

- „Hogy az apám csak úgy eldobva magától otthonba záratott"? - fejezte be magában a nő szavait keserűen, míg arcára tökéletes mű mosolyt varázsolt.

Ha valamihez, hát ehhez értett.

A valódi érzelmeit mindig is el kellett rejtenie. Ugyanis hamar megtanulta, hogy azokat, akik idősebb korukban vesztik el a szüleiket, a felnőttek és a gyerekek hidegvérrel bélyegeznek meg. És ha ezek a gyerekek bármiben is eltérnek, a társaiktól már küldik is a pszichiáterhez. Aki különböző okokra hivatkozva gyógyszereket írnak elő számukra. Holott, lehet nincs szűkségük másra, mint egy meleg ölelésű támaszra és egy bögre kakaóra.

- Azért jöttem, mert szeretnék találkozni az apámmal.

A nő arcáról lefagyott a mosoly, rosszalló gyanút keltve Alizban.

- Oh, édesem. – sóhajtotta, majd ismét széles mosolyra húzta vastag ajkait. – Akkor nem tartalak fel tovább csillagom. Menj csak és ad át F...Wilinek az üdvözletem.

- Akkor hát további szép napot és remélem, még találkozunk. – búcsúzkodott Aliz és mikor indulni készült a nő megragadta a vállát. Aliz a kabáton keresztül is érezte a nő remegő ujjait.

- Ha bármiben segítségre szorulsz, kérlek, látogass meg. Itt lakok az utca végén a sárga házban. – felelte kedvesen, mégis Aliz úgy vette észre, mintha szemében aggodalom tükröződne. Mégis mi a fene folyik itt?

- Mindent köszönök, viszont most ha nem baj sietnék. – felelte és finoman lehámozta magáról a nő ujjait és tovább sietett. Az öregember és egykori szittere viselkedése egyre jobban kezdte nyugtalanítani ezért minél hamarabb a végére akart járni.

A házakat elhagyva, egy földútra tévedt. Az útját szegélyező kövekkel kirakott falak mögött, birkák legeltek az erdővel szegélyezett legelőn.

A távolból lassan megpillantotta a házat. Önkéntelenül felgyorsította lépteit. Egyre közelebb érve ráeszmélt, hogy az öregember egyáltalán nem túlzott. Beázott, repedezett falairól a vakolat szinte teljesen lemállott. A kerítés azon részét, ami nem dőlt ki, teljesen benőtte a vadszőlő és a borostyán. Az ajtó előtt megállva mély levegőt vett. Remegő kezét felemelte, és a kilincs felé nyújtotta, az utolsó pillanatban mégis visszahúzta.

Mi van, ha az apja tényleg megőrült és amellett, hogy megszállott, veszélyes?

Gyerünk, szedd össze magad! Megmakacsolva magát bekopogtatott.

Mindig is önfejű és hajthatatlan volt. Ha egyszer valamit a fejébe vett az véghez is vitte bármibe is került.

A régi vastag cseresznyeajtó mélyen kongott, de bentről nem érkezett válasz. Erősebben kopogott, de semmi se történt. Nem létező szerencséjét kísértve, megkerülte a házat, hátha talál egy nyitott ablakot, vagy jobb esetben egy ajtót. Az elhanyagolt udvarban álló gyerekcsúszdát és homokozót, amelyeknek emlékeit még halványan őrizte, teljesen benőtte a gaz. A vascsövek elkorrodálódtak és a kétszemélyes hinta kötelei leszakadtak. A ház teljesen üresen állt, zárt ablakait koszos függönyök takarták.

Aliz csalódottan felsóhajtott, aztán leroskadt a fal mellett. Hátával érezte, ahogy leverte a vakolatot.

Felemelte fejét, tekintetével az erdőt fürkészte. Fogalma se volt róla, hogy egyáltalán mit kerestek akkor az erdőben, de gyakran feltette a kérdést magának, hogy valóban tudni akarja. Valahányszor megpróbált vissza emlékezni, gyötrő fájdalom hasított a fejébe. A pszichológusok úgy vélték, az erdőben akkora sokk érhette, hogy a tudata így próbálja megvédeni az emlékektől.

Az ég megdörrent, visszarántva Alizt a jelenbe. Felnézet az égre és tudta, ha nem igyekszik esőben kell végig sétálnia a falun és szerencsétlenségére még egy esernyő se volt nála, pedig tudja mennyire kiszámíthatatlan a márciusi időjárás.